Felröppent a hír, hogy bezárják és korszerűsítik a Duna Plazát. Mi tagadás, megérett rá az idő: Budapest legelső és legidősebb plázáját 1996-ban vehette birtokba a főváros fogyasztásra vágyó közönsége – épp abban az évben, amikor a zárt bevásárlóközpont típusa születésének 40. évfordulóját ünnepelte. Az „öreglány” tehát jövőre tölti be a harmincat, ami az ilyen intézmények esetében bizony tisztes kornak számít. Itthon műfajt teremtett, a születése idején a csodájára jártak, majd fővárosszerte követték a vetélytársak, és a kezdeti izgalom hamar csitult. De honnan ered a zsigeri rajongás és az ezzel párhuzamosan jelentkező fintorgó értelmiségi megvetés a 20. század eme egyedi építészeti terméke iránt?
Fotó: MTI, Róka László
Paradox módon a pláza, amelyet mind az urbanisztika, mind a szociológia az üzleti szemlélet és az elidegenedés szimbólumaként tart számon, az emberközpontú város ideájából született. Szülőhelye természetesen a fogyasztás őshazája, az Egyesült Államok, de szülőatyja egy európai származású emigráns építész, aki a náci üldöztetés elől menekült Amerikába. Az épülettípus megszületése olyannyira egy személyhez köthető, hogy a bevásárlóközpontok pszichológiai csapdáját, a felfokozott vásárlásélmény okozta kontrollvesztést is róla nevezték el Gruen-hatásnak – holott a szegény teremtő szándékai ezzel éppen ellentétesek voltak. Victor Gruen David 1903-ban, eredetileg Victor Grünbaum néven született Bécsben, és itt folytatott építészeti praxist egészen 1938-ig, amikor egy SS-egyenruhába öltözött barátja segítségével menekült el Ausztriából (történetesen ugyanazon a héten hagyta el hazáját Sigmund Freud is), és először Svájcba, majd Angliába, végül onnan az Egyesült Államokba emigrált.
Gruen az osztrák fővárosban már sikeres építészeti praxissal rendelkezett, elsősorban a vásárlók becsalogatására kieszelt kirakatmegoldásai keltettek feltűnést. Akkoriban újdonságnak számított, hogy a kis boltok bejárata előtti közteret is igénybe vette, az üzlet frontját az utcától méterekkel hátrébb húzta, az így kialakult öblöt pedig üvegezett kirakatokkal vette körül, és középre is üvegvitrint állított. A megoldás megállította az utcán őgyelgőket, és bámészkodásra, sok esetben vásárlásra ösztönözte őket. Az interaktív gyalogos zóna ötlete a maga korában úttörő volt és az építészszakma figyelmét is felkeltette. Grünbaum bécsi munkáit 1938-ban a Glas. Österreichs Glaserzeitung, az Architectural Review és a L’architecture d’aujourd’hui is bemutatta. A Briston Illatszerbolt (1935), a Deutsch Férfi Divatáru (1936), a Guerlain Illatszerbolt (1936), az elsőként megépült Singer textilkereskedés (1936), valamint a Richard Löwenfeld Női Divatáru megoldásai egyértelműen megmutatták, hogy Grünbaum a köztereket egyfajta városi színpadként fogta fel, ahol a városi közösségi lét lelkét jelentő kereskedelmi tevékenység zajlik.
Ez nem volt légből kapott gondolat, a középkorban a városias település valóban az árucsere gócpontjaiban alakult ki. Központja a piactér volt, a templommal és a városházával, az egyházi és világi hatalom építményeivel. Ezek közé települtek a sokszor árkádokkal övezett üzletek, boltok – maga a bolt elnevezés is a boltíves nyílások nevéből ered, amelyeken át az üzlethelyiség a közterülettel, és ennek révén a közösséggel kommunikált. Az európai város tehát alapvetően a találkozások helyszíne volt. Ezt az ideát elevenítette fel (a tengerentúlon nevet változtató) Victor Gruen, amikor szembesült azzal, hogy az Egyesült Államok alvóvárosaiból teljességgel hiányzik az a központ, amelyik Európában a városi életet szervezi. Ezek a települések – szemben az európai városok organikus, sokszor évszázadokon át tartó fejlődésével – rövid idő alatt és tervezetten jöttek létre, ennek megfelelően sivár funkcionalizmus jellemezte őket: takarosan sorakozó kertek és házak, amelyek között nincs miért sétafikálni, és a legnagyobb szórakozást az nyújtja, ha a szomszéd nyírja a füvet. Ez a szisztéma nem kedvez a valódi közösségek kialakulásának, ráadásul az értelmes szórakozás kedvéért muszáj autóba ülni. Gruen viszont a gyalogos város híve volt; jellemző úttörő felfogása, az úgynevezett „15 perces város”, ahol minden fontosabb szolgáltatás maximum 15 perc gyaloglással elérhető, a kortárs urbanisztika áhított aduásza.
A cikk folytatásából megtudhatják:
- melyik volt Amerika első erődszerű kereskedelmi központja?
- hogyan vált egyre népszerűbbé ez az épülettípus, majd mi vetett véget a sikerének?
- hogyan értékelhetők építészeti szempontból a budapesti plázák?
A válaszokat Zöldi Anna cikkében olvashatják, az IPM decemberi számában. Keressék az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
