„Az ember retteg az időtől, az idő pedig a piramisoktól.”
arab közmondás
Ez a közmondás tökéletesen kifejezi azt a jelenséget, hogy az ókori egyiptomi piramisok, amelyek az emberiség legidősebb monumentális örökségei közé tartoznak, már évezredek óta furcsa borzongással vegyes csodálatot váltanak ki belőlünk. Rendkívül hosszú ideig elfelejtettük azt, hogy ezek az építmények hogyan és miért készültek, illetve mit szimbolizáltak, ám ennek ellenére is folyamatosan érdeklődő természetünk középpontjában maradtak.
Az ókori írók, mint Hérodotosz, Diodórosz Szikulosz és Sztrabón, még egyértelműen lejegyzik, hogy a piramisok az uralkodók sírjai. Ezzel szemben a középkori európai utazók – a bibliai értelmezést követve – már „József magtáraiként” hivatkoznak az építményekre, egy teljesen más funkcióval párosítva őket. A piramisok újramegismeréséhez vezető úton az első mérföldkövet Napóleon egyiptomi hadjárata (1798–1801) fektette le, amely ahhoz vezetett, hogy megnyílt az út az ókori egyiptomi civilizáció felfedezéséhez.
Fontos, hogy a piramisépítészet nem az egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem egy komoly vallási, ideológiai és társadalmi háttérrel rendelkező hosszú folyamat eredménye, amelynek csúcspontja a gízai nagy piramis, az ókori világ hét csodájának egyetlen napjainkban is álló építménye.
Petró Marcell cikkének folytatását keressék az IPM márciusi számában vagy a laptapir.hu oldalon!
