Csúnya, nagy és betonból épült – ennyi lenne a brutalizmus? A köztudatban talán tényleg nem volt több ez az építészeti stílus, ám amióta A brutalista című monstre vállalkozás tengerentúli alkotói filmre vitték egy szerintük brutalista stílusban dolgozó magyar származású emigráns építész hányattatásait, hirtelen minden erről kezdett szólni. Miért érezték úgy az alkotók, hogy éppen a brutalizmus képes szimbolizálni a 20. század kétségkívül brutális bugyrainak redőzöttségét? Ennek megértéséhez érdemes közelebbről szemügyre venni az irányzatot a teljes 20. századi építészet kontextusában – akkor is, ha az, amit a filmvásznon látunk, valójában egyáltalán nem brutalista.
Nem szokványos, hogy egy nemzetközi forgalmazásba szánt filmeposz főhőse építész legyen. Nem pusztán mellékesen, mintha mindegy lenne, hogy ügyvéd vagy állatorvos, hanem szimbolikus súllyal: a teremtést hivatásának tekintő alkotó küzdelmeit fókuszba állítva. Hazai pályán Szőnyi G. Sándornak van egy 1969-ben bemutatott, ám azóta meglehetősen elfeledett filmje, a Ráktérítő, amelyben jelentőséget kap a főhős szakmája, aki az alkalmazkodásra képtelen, jövőbe mutató vízióit sem a tervgazdálkodás, sem a piaci körülmények között megvalósítani nem tudó, tépelődő mérnök-értelmiségi prototípusát testesíti meg. Az amerikai filmipar közelmúltbeli termékei közül egyetlen alkotást tudok felidézni, amelyben az építészetnek hangsúlyos szerepe van: Christopher Nolan Eredet című víziójában egy építésznő teremti meg az álom tereit, ahol azután a hősök bolyonganak. Ebben már jelentőséget nyer az alkotás aktusa, ám ez nagyjából az azóta szárba szökkent MI-alapú mesterséges térkompozíciók szintjén működik, egyszerűen hatásos látványtervezés – nincs sem humán, a hősök sorsát befolyásoló, sem az építészet mélységeit kutató dimenziója.
A brutalista azonban azt tűzte ki célul, hogy a zsidó származású, a háború borzalmai elől az USA-ba emigrált építész alkotótevékenységén, illetve kiemelten egy adott művén keresztül beszél az építészet kultúraközvetítő szerepéről; arról, hogyan szimbolizálhatja az anyag és a forma az emberi szellemet, a sorsot és a gondolatot. Hogy ez a nem kis léptékű vállalás mennyiben teljesült, azt most ne firtassuk – építészek körében általános vélekedés, hogy a film készítői sajnos nem tudtak a mélyére ásni annak, mi hajtja az ősidők óta Bábel tornyának alkotóit. Az építés heroikus munkáját azonban nagyon is érzékletesen – bár technokrata módon – ábrázolja a film, mind a dicsőségre áhítozó, az anyagi terheket és felelősséget vállaló vizionárius megbízó, mind az elemekkel és a saját alkotói vágyálmaival küzdő teremtő géniusz szemszögéből. Így volt ez az egyiptomi fáraók és a Mediciek idején is, amibe változást éppen a 20. század hozott az építésztársadalom iránti felelősségének reflektorfénybe állításával. Hogy az időszak konfliktusos folyamatainak kifejezéséhez a kor számos irányzata közül miért éppen egy brutalistának tekintett épület megalkotását választotta az egyébként építész szülőktől származó Brady Corbet rendező, annak megértéséhez érdemes kissé közelebbről megismerkedni azzal, mit takar a brutalizmus fogalma, és hol a helye a 20 század építészetében.
Zöldi Anna cikkének folytatását keressék az IPM júniusi számában vagy a laptapir.hu oldalon!
