Egy német barokk zeneszerző valószínűleg oktatási céllal írt darabja évszázados feledés után feltámadva elképesztő karriert futott be a 20. században.
„A popzene keresztapja” – Johann Pachelbelt egyszer így jellemezte Pete Waterman producer, aki többek között olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a Dead or Alive, Kylie Minogue, Rick Astley, a Bananarama, Donna Summer, Cliff Richard és Jason Donovan, vagyis elég nagy rálátása van a szakmára. De ki is az a Johann Pachelbel, és miért mondta róla ezt a popszakma egyik nagy öregje? Pachelbel barokk zeneszerző volt, és Nürnbergben született 1653-ban. Sokan Bach egyik legfontosabb előfutárának tekintik. Zeneszerzőként főleg billentyűs hangszerekre, legfőképp orgonára írt műveket, korálelőjátékait Bach korálművészetének közvetlen előzményeként tartják számon.
Pachelbel ismerte a Bach családot, a legidősebb Bach fiút, Johann Christoph Bachot tanította is. Bizonyos források szerint tanulmányi célokkal neki komponálta a később világhírűvé vált D-dúr kánont. Egy anekdota úgy tartja, hogy Johann Christoph megtiltotta öccsének, Johann Sebastiannak, hogy Pachelbel műveit tanulmányozza, ezért a kis Bach minden este ellopta bátyjától Pachelbel kéziratait, és a holdvilágnál hunyorítva másolta le azokat. A mai zenehallgató közönség számára Pachelbel legismertebb műve valószínűleg az említett a D-dúr kánon – még ha nem is tudja, hogy az, mivel éppen popzenét hallgat –, ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy az alkotó ennél sokkal jelentősebb és nagyobb ívű darabokat is írt. Valamiért mégis ez a zenemű élte túl az elmúlt évszázadokat. A kánon maga egy egyszerű kis dallam, összesen 8 hangból áll, és a harmóniamenet sem túl bonyolult. A zeneszerző 3 hegedűre és basso continuóra írta a darabot, de mint minden jó barokk művet, ezt is gyakorlatilag bármilyen hangszeren elő lehet adni. Keletkezésének ideje ismeretlen, valamikor 1680 és 1706 között születhetett. A legrégebbi kottamásolata 1838 körüli.
Pachelbel többi művéhez hasonlóan a kánon is kiment a divatból, és évszázadokra feledésbe merült, majd a múlt század ’60-as éveiben hirtelen ismét előbukkant. Egy 1968-as átdolgozás és felvétel a Jean-François Paillard kamarazenekar előadásában a következő évtized során népszerűvé tette, és az 1970-es években számos együttes kezdte el rögzíteni a művet. Az 1980-as évek elején szinte már „liftzene” vált belőle. Egyszerűsített verzióját játszották esküvőkön, temetéseken, gyakorlatilag mindenhol, ahol a meghatottság kiváltása volt a cél. Még a vállalati ügyfélszolgálatok telefonos rendszereiben is gyakran előfordult, a várakozástól sík ideg ügyfeleket megnyugtatandó.
Dózsa György cikkének folytatását keressék az IPM szeptemberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
