2019 decemberében David Datuna grúz származású New York-i performanszművész ellátogatott az Art Basel miami pavilonjába és egyenesen odasétált Maurizio Cattelan olasz képzőművész Comedian című műalkotásához, amely egy ragasztószalaggal a falra erősített, érett banán volt. Aztán az elképedt látogatók szeme láttára levette a 120 ezer dollár értékű trópusi gyümölcsöt a falról, gondosan meghámozta, majd az egészet ott helyben befalta.
Datuna Éhes művésznek nevezte el a performanszát, és amikor az újságírók magyarázatot követeltek a tettére, csak ennyit válaszolt: „Warhol banánt tett egy vászonra, Cattelan fogott egy igazi banánt és feltette a falra. David pedig levette a banánt a falról és megette.” Datuna ezzel a színjátékkal fejezte ki a kritikáját, egyfajta görbe tükröt tartva művésztársának. Jelentős kárt azonban nem okozott neki, hiszen a banánt a galéria kicserélte, és azóta több mint 6 millió dollárért kelt el. Ám nem minden műalkotás sorsa volt ennyire szerencsés kimenetelű.
A képrombolók diadala
Az első „képrombolók” minden bizonnyal a barlangrajzok készítői közül kerültek ki, akik a falfelületek korlátozott mérete miatt kénytelenek voltak átfesteni a korábbi ábrákat, amennyiben azt akarták, hogy alkotásuk fennmaradjon az örökkévalóságnak. Ehhez hasonlóan az ókori egyiptomi kultúrában egy-egy új fáraó a hatalomra kerülése után igyekezett a feledés homályába taszítani elődje dicső tetteit. Olykor még attól sem riadtak vissza, hogy kivakarják a korábbi uralkodók – köztük a leghíresebb talán a vallásalapító Ehnaton fáraó – nevét a feliratokról, és teljesen megsemmisítsék a szobraikat. A modern képrombolás (idegen szóval: ikonoklasztázia) gyökerei azonban a zsidó kultúrkörhöz és bizonyos ókeresztény gondolkodók munkásságához köthetők. A 8–9. században főként a Bizánci Birodalom területén tombolt a „bálványimádás” elleni dogmatikai harc, amelynek fő célja az Istent, a szenteket és a prófétákat ábrázoló szentképek, szobrok és egyéb ikonográfiai elemek eltávolítása volt a templomokból. 100 év alatt rengeteg felbecsülhetetlen értékű alkotást semmisítettek meg a lehető legbrutálisabb módon a vallás nevében.
A következő évszázadokban még sokszor megismétlődött az ikonoklasztázia. A reformáció elterjedésével a franciaországi hugenották, a németalföldi kálvinisták, valamint az angliai puritánok sem kímélték a „nem templomba való” ábrázolásokat. Az új hit követői eltávolították a falakról a szentképeket, a freskókat és a feszületeket, de gyakran feldúlták a székesegyházakat is. A modern korban pedig a nagy népfelkelések kísérőjelensége volt az előző rendszer jelképeinek és művészetének minél teljesebb megsemmisítése. Kirívó példája ennek a francia forradalom és a kínai kulturális forradalom, amely során a kommunista pártvezetés kiadta a felhívást az ősi kultúra elpusztítására. Legutóbb az Afganisztánban és bizonyos közel-keleti országokban teret nyerő iszlám szélsőségesek hasonló akcióin szörnyülködött a világ. A tálibok felrobbantották a Bámiján-völgy szikláiba vájt monumentális Buddha-szobrokat, az Iszlám Állam harcosai pedig a szintén a világörökség részét képező Palmüra romváros egyedülálló szobrait törték össze azzal az indokkal, hogy a muszlim hagyományok tiltják az emberi alakok, különösképpen Allah és a szentek ábrázolását.
Hiúságok máglyája
A műtárgyak teljes megsemmisítése abban különbözik a szándékos rongálástól, hogy utóbbi esetében az eredeti mű fennmarad, csupán valamiféle – az alkotótól általában független – beavatkozás éri. Az alkotások elleni első támadások még az ókori görög városállamokban történtek, de az efféle gyakorlatok a reneszánsz idején teljesedtek ki igazán. Amikor Michelangelo 1504-ben bemutatta híres Dávid-szobrát, a meztelen bibliai alak megbotránkoztatta a firenzeieket és a papokat. Nem sokkal később a hatóságok rendelkezése nyomán bronzból készült fügefalevéllel takarták el a szobor illetlen részét. Ez indította útjára a hírhedt „fügefalevél hadjáratot”, amelyet a tridenti zsinat 1563-ban tett hivatalossá. Más márványszobrokat sok esetben egyszerűen megfosztottak a férfiasságuktól, azaz lecsiszolták a nem kívánatos részeiket.
A Firenzében hatalomra jutó domonkos szerzetes, Girolamo Savonarola, aki a fényűzés minden formáját elutasította, a város főterén állította fel az úgynevezett „hiúságok máglyáját”, ahol műtárgyakat égetett. Botticelli állítólag saját kezűleg dobta rá a festményeit. A Képek hatalma című könyvében David Freedberg, a Columbia Egyetem művészettörténész professzora azt állítja, hogy a képeket támadó személyek képtelenek különbséget tenni a kép és a valóság, a műalkotás és az általa ábrázolt entitás között.
A vandalizmus kifejezés eredete a francia forradalomig vezethető vissza. Henri Grégoire, Blois püspöke azt az ókori germán népcsoportot nevezte vandáloknak, akik Rómába betörve a gyilkoláson és fosztogatásokon túl számos műalkotást is tönkretettek.
A folytatásból megtudhatják:
- Mely műalkotásokat támadták meg politikai okokból?
- Kik azok a művészek, akik rongálással hoztak létre egy új alkotást?
- Milyen indokokkal magyarázzák tetteiket az elkövetők?
Hegedüs Péter cikkét keressék az IPM májusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
