Olyannyira rajongott a moziért, hogy házi gyártású filmekben is szerepelt. Kísérletezett a fényképezéssel, dolgozott divatkatalógusok illusztrátoraként és tapétagyárban, valamint készített reklámplakátokat is. Kedvelte a detektívtörténeteket, jól sakkozott, imádta a kutyákat, a legjobban a pomerániai törpespiccet. Különös örömét lelte abban, ha a kritikusok írtak róla. Már életében védjegyévé vált a keménykalap, valamint a váratlan kombinációk realisztikus kompozíciókba rendezése: almával elrejtett arc, háztetők felett lebegő úriemberek, sötét látkép feletti derűs égbolt. René Magritte művészete nem az érzelmekre, hanem az értelemre hat, mintha minden alkotása mögött ott lapulna az üzenet, hogy semmi nem az, aminek látszik.
A popkultúra és a magasművészet egyaránt szereti az esztétikus, szellemes és szatirikus Magritte-univerzumot. Számos dal született róla és a festményeiről, alkotásai albumborítóként is megelevenedtek. Ez azonban nem volt mindig így: első, 1927-es brüsszeli egyéni kiállítása nem kapott túl kedvező kritikákat, mégis az ott bemutatott képek tették őt Belgium első és legfontosabb szürrealista művészévé, ami arra ösztönözte, hogy Párizsba költözzön és megismerje az ottani szürrealista alkotókat.
Egy finom szabotőr vizuális filozófiája
A találkozás André Bretonnal, Salvador Dalíval, Joan Miróval, Max Ernsttel és Paul Éluarddal fontos fordulópontot jelentett Magritte életében, ám amíg kollégáit a tudattalan foglalkoztatta, addig őt inkább a tudat határai érdekelték. Művészetében nincsenek torz testek és objektumok, csak tárgyak, amelyek – látszólag – nem jó helyen vannak. „Az én értelmezésemben a művészet ellentmond a pszichoanalízisnek. Arra törekszem, hogy csak olyan képeket fessek, amelyek a világ rejtélyét idézik fel. Egyetlen épeszű ember sem hiszi, hogy a pszichoanalízis megmagyarázhatná a világ rejtélyét” – vallotta a művész.
Bár kerülte az akkoriban virágzó pszichoanalízis, például Sigmund Freud és Carl Jung elméleteit, mégis Freud nyitotta meg az utat a szürrealisták előtt ahhoz, hogy egy tárgy szó szerinti jelentése helyett az asszociációkat és a jelentéstartalmakat vizsgálják. Ez Magritte festményein is tetten érhető, például a Nem reprodukálható című, 1937-es képén egy férfi háttal áll a nézőnek és egy tükörbe néz. A néző azonban nem az alak arcát látja visszatükröződni, hanem a hátát. Azzal, hogy a férfi arca rejtve marad, a festő a tudatalatti én elérhetetlenségére is utal. A belga művész filozofikusabb, a stílusa pedig kimértebb és rajzosabb, mint a társaié. Ahelyett, hogy fantáziaképeket alkotott volna, a valóságban lappangó furcsaságot idézte meg a képein. „Én nem víziókat festek” – jelentette ki egy alkalommal. „A legjobb képességeim szerint, festői eszközökkel úgy írom le a tárgyakat – és a tárgyak egymáshoz való viszonyát –, hogy egyik megszokott fogalmunk vagy érzésünk sem kapcsolódik hozzájuk szükségszerűen.”
A cikk folytatásából megtudhatják:
- Melyek Magritte legismertebb művei és hogyan értelmezhetők?
- Ki volt a művészt mindenben támogató társa és múzsája?
- Hogyan változott a belga alkotó művészete az évtizedek során?
Bán Blanka cikkét keressék az IPM februári számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
