Ég veled, NDK! 1. rész – A föld alatt a szabadságba

1961 nyarán a berlini belső határszakaszt lezárták, hogy elejét vegyék az NDK tömeges elhagyásának. A fal az exodust valóban erősen visszavetette, de a keletnémet pártvezetés legnagyobb döbbenetére a későbbiekben is több ezren kíséreltek meg szökést a legkülönbözőbb módon. Háromrészes cikksorozatunkban ezek közül mutatunk be néhányat.

Keletnémet egyenruhások őrizték az árkokkal körbevett drótkerítést Nyugat-Berlin körülzárásának első szakaszában. Az első hetekben így a menekülők közül sokan egyszerűen kibontották a dróthálót, átugrották az akadályokat, vagy valamilyen járművel áthajtottak azokon. Több százan jutottak a túloldalra, ezért a keletnémetek fokozatosan egyre profibb rendszert építettek ki: a bővített határzóna többsávnyi vasbeton falból és szögesdrótból állt, elektromos jelzőrendszerrel, őrtornyokkal, bizonyos részein fényszórók pásztáztak, és kutyák jelezték a betolakodókat.

A 18 éves mártír

A felállított akadályoknak köszönhetően a szökés sokaknak nem sikerült. Közülük az a háromezer személy még szerencsésnek számított, akikre 1961 második fél évében „mindössze” letartóztatás várt sikertelen próbálkozásaikért. Augusztus és december között 13 sorstársuk az életét veszítette, többségük vízbe fulladt, vagy épp a határ menti épületekből próbált kiugrani a város túloldalára. Egy 24 éves szabó, Günter Litfin nem akarta feladni nyugat-berlini lakását és munkahelyét, ezért augusztus 24-én megkísérelte átúszni a Spree folyó egyik csatornáját. Két rendőr azonban felfedezte, és a túloldalon állók szeme láttára lőtték bele a vízbe, megmutatva a világnak, mit jelent éles helyzetben az „NDK védelme”. Litfin ezzel az első olyan áldozat volt, aki a berlini fal felépítése után célzott lövések közepette halt meg, a nyugati világ széles körű felháborodását azonban mégis egy későbbi eset, Peter Fechter haláltusája váltotta ki.

Fechter és hasonlóan lázadó természetű barátai 1962 nyarán eldöntötték, hogy megszöknek az országból. A nagy nap közeledtével a legtöbben kiszálltak, és végül csak egy társa maradt, akivel megkísérelték az akciót. Közel a Checkpoint Charlie-ként emlegetett határátkelőhöz összeszedték minden bátorságukat, és az első akadályokat leküzdve átfutottak a halálzónán, majd elérték a két méter magas falat. Fechter barátja, Helmut Kulbeik sikeresen átmászott a túloldalra, neki viszont már nem volt ilyen szerencséje. Az egyik határőr lövése ugyanis eltalálta, visszazuhant a keleti oldalra. Több mint 50 percen keresztül sírva könyörgött segítségért, miközben az erős vérzés hatására egyre inkább gyengült. Egyik oldalról sem kapott segítséget, mivel a keleti egyenruhások tanácstalanok voltak, a nyugatiak pedig nem merték átlépni a határt. Így végül inkább végignézték a 18 éves kőműves szenvedéseit, mígnem egy keletnémet kórházba szállították, ahol azonban az életét már nem tudták megmenteni.

A szörnyű esetről készült felvételek végigsöpörtek a nyugati sajtón, és a keletnémet propaganda ellenére az NDK megítélésében komoly károkat okoztak. Fechter lassú halála rámutatott a keletnémet rezsim embertelenségére, de egyben figyelmeztette a szökni próbálókat, hogy a falon már rendkívül nehéz átjutni, és komolyabb terv nélkül ők is könnyen mártírokká válhatnak. A menekülés alternatív módszereit keresték tehát, és a helyzet kiváló táptalajt biztosított a kreativitásnak és a feltalálói képességnek. Felmerült a kérdés, hogy mégis hol lehetne megkerülni az akadályrendszert, és ezt némelyek a föld alatt tartották kivitelezhetőnek.

Az alagutak aranykora

A legkézenfekvőbb megoldást a már kiépített föld alatti rendszerek jelentették, hiszen ezektől kevés munkával és rizikóval járó gyors sikert vártak. A mindkét városfél alatt húzódó csatornákat az 1950-es években a csempészek miatt lezárták. Ennek ellenére 1961 őszén több tinédzser csoportnak is sikerült észrevétlenül elfűrészelni a rácsokat, és társaikat átmenekíteni, mígnem a rendőrök felfedezték és betömték a lyukakat. Hasonló megoldást jelentett a metróalagutak kihasználása. 1966 októberében két férfi lejutott az egyik lezárt, úgynevezett szellemállomásba. Négy éjszaka alatt áttörték a felállított falakat, elérték a vasúti pályát. Céljuk előtt 25 méterrel megérintettek egy érzékelőt, amely azonnal riasztotta a keletnémet katonákat, és az elfogott férfiakat többéves börtönbüntetésre ítélték. Bár a riasztóberendezések kifogástalanul működtek, a továbbiakban még a metrójáratok vészkijáratait is elzárták, így egy tűzeset vagy más szerencsétlenség nagy bajokat okozott volna.

A létező alagutak már nem jelentettek valódi opciót, saját járatokat kellett kialakítani. Így az 1961 és 1964 közötti évek a nagy alagútépítések időszakát hozták el. Más menekülési módszerekkel összehasonlítva ez megerőltető, költséges és veszélyekkel teli megoldásnak számított, ugyanakkor egyszerre sokak átjutását tette lehetővé. A laza talajt viszonylag gyorsan át lehetett törni, éppen emiatt az alagutak könnyen be is omolhattak. Ha egy-egy hirtelen keletkezett kisebb repedést észrevettek a hatóságok a föld felszínén, rögtön felmerült a gyanú. A föld alatti akciókat a lebukás veszélye miatt a közvélemény izgalmasnak és látványosnak tartotta, a nyugati sajtó imádott ezekről tudósítani. Az alagutak többségét Nyugat-Berlin felől ásták, s nem mindegyik kísérlet járt sikerrel. Egy részük kifejezetten rövid és szűk volt, amelyekkel néhány nap alatt elkészültek, mások igényesebbek, hosszabbak, mélyebb fekvésűek voltak, és igazi mérnöki precizitást követeltek meg.

Az első próbálkozások

Az egyik első jelentősebb alagutat 1961 decemberében fejezték be, és 23 méter hosszan vezetett egy nyugat-berlini pincéből Pankow temetőjébe. A menekülők számára a szabadsághoz vezető lejárat egy feltűnően gondozott sír alatt futott, és összesen 23 ember jutott át rajta. Köztük volt a férjétől elszakított 24 éves Waltraud Niebank is, akit még hónapokig gyötörtek rémálmok a szökés körülményei miatt. Az alagút két hétig funkcionált, míg egy kettős ügynök lebuktatta.

Egy hónappal később egy másik, szűk járaton 28-an küzdötték át magukat, máshol a kényelem is szempont volt. Az „idősek alagútját” egy főleg nyugdíjasokból álló csoport ásta két héten keresztül, és egy csirkeólból indult nyugat felé. Az 1962. május 5-i sikeres szökés után a csoport 81 éves vezetője kijelentette: „Még attól is ódzkodtam, hogy abban az országban temessenek el.” A 32 méter hosszú alagutat szokatlanul magasra, 1,75 méteresre építették, hogy az idős szökevényeknek ne kelljen összegörnyedve, méltatlanul átérniük a túloldalra.

A 29-es alagút

A hosszabb és tartósabb alagutakhoz sok idő, pénz és energia szükségeltetett, de néhányan mégis ezekre tették le a voksukat. Ilyen volt a drezdai születésű Hasso Herschel, akinek fiatalkorától kezdve meggyűlt a baja a keletnémet rezsimmel. Bár Herschel a fal felépítése után hamis útlevéllel Nyugat-Berlinbe jutott, nővére és unokahúga az NDK-ban ragadtak. A sportos fiatalember ezért úgy döntött, addig nem borotválkozik, amíg át nem juttatja őket. Hamarosan csatlakozott a Berlini Szabadegyetem két olasz hallgatójához, Domenico Sestához és Luigi Spinához, akik egy kelet-berlini barátjuk miatt kezdtek ásásba. Ez lett a talán leghíresebb, a 29-es számúnak nevezett alagút története.

Az NBC-projekt

A nyugati oldalon, 30 méterre a faltól találtak egy gyárépületet, amelynek tulajdonosa együttműködött, így a munka 1962 májusában megkezdődhetett. A tervek szerint az alagútnak egy feltérképezett és biztonságosnak megítélt kelet-berlini lakóház pincéjét kellett volna elérnie, de a problémák már korán jelentkeztek. A gyár alatti agyagos talaj miatt lassan haladtak, híján voltak eszközöknek, és a kitermelt földtől sem volt könnyű megszabadulni. A hónap végére elfogyott a pénzük, így „befektetők” után kellett nézniük. Ekkoriban terjedt a hír az amerikai NBC médiavállalat projektjéről, amely egy másik berlini alagút történetét tervezte vászonra vinni. Felvetették a cégnek, hogy ha inkább az ő építkezésüket támogatják, filmet forgathatnak egy valódi szöktetés előkészületeiről és alakulásáról. Az NBC beleszeretett az ötletbe, és 50 ezer márkáért megvette a film exkluzív jogait, így a csapat pénzügyi gondjai hirtelen megoldódtak.

Herschelékhez időközben egyre többen csatlakoztak. Az alagút pedig komoly fejlesztésekkel bővült – saját szellőzőrendszerrel, telefonnal, étkezővel is rendelkezett már. Ahogy egyre közelebb értek a falhoz, figyelniük kellett a munka zajszintjére, nehogy a határőrök észrevegyék, mi folyik alattuk. A keletnémet oldalon több csőtörés is történt, víz szivárgott a járatokba, így egy ideig állt a munka. A jelentkező problémák miatt az alagutat csak szeptemberben fejezték be, és a tavasszal kinézett keleti pince helyett egy közelebbi épületben kötöttek ki. Szerencséjükre nem várták őket ott a Stasi emberei, ezért most már csak a szöktetést kellett lebukás nélkül abszolválni.

Herschelék Kelet-Berlinbe küldték néhány barátjukat, akik a pince környékét figyelték, illetve a kiszemelt menekülőket feltűnésmentesen az alagúthoz terelték. Az egyik küldönc Domenico Sesta nyugatnémet barátnője, Ellen volt, aki kódolt üzenetekkel adta a jelöltek tudtára az akció megindítását. Kisebb csoportokra osztották őket, így a szöktetés több idegőrlő órán át tartott.

Az NBC filmfelvételei érzelmes pillanatokat örökítettek meg. A menekülők arcán ijedtség, félelem tükröződik, majd mindez leírhatatlan örömmel párosul, amikor meglátják a túloldalon várakozó hozzátartozóikat. Többen is a legszebb ruhájukat vették fel az alkalomhoz, így az a hölgy is, aki az esküvői Dior ruhájában és fehér gyöngysorral a nyakában lépett ki az alagútból, persze tetőtől talpig sárosan. Újabb csapás sújtotta ugyanis az építőket – egy csőtörés következtében megállíthatatlanul folyt be a víz, amely az akció végére már félméteres magasságban állt. Az aznap szöktetni kívánt összes menekülő, 29 személy átjutott, de a beázás miatt a több hónapig épített alagutat nem lehetett többé használni. Az akció tehát alapjában véve sikeres volt, az alagút építői pedig komoly ismertségre és a megmaradt pénzből némi jövedelemre is szert tettek. Az időközben hosszú szakállt növesztő Herschel sikeresen átjuttatta a családját, majd a következő években – fizetségért cserébe – folytatta a szöktetéseket, egészen 1972-ig.

Az 57-es alagút kálváriája

Részben a médiafelhajtás miatt számtalan további alagút készült a következő években. Ám időnként egy-egy incidens is borzolta a városban nyugalomra vágyó megszálló hatalmak kedélyeit. Egy alagútépítő például menekülés közben lelőtte az őt üldöző 20 éves Reinhold Huhn járőrt, aki köré valóságos halottkultuszt építettek az NDK-ban. Halálának helyszínén az utcát róla nevezték el, emlékművét pedig többek közt Fidel Castro is megkoszorúzta. A nyugatnémeteknek azért is kínos volt az ügy, mivel az alagút nyugati bejárata Axel Springer, a híresen antikommunista sajtócézár egyik épületének pincéjéből indult. Az amerikaiak 1961 ősze után már nem akartak itt több balhét, ezért nyomást gyakoroltak a nyugat-berlini hatóságokra, hogy tartsák kordában a segélyszervezeteket. Ennek ellenére az alagutak tovább sokasodtak. Az igazi nagy törés majd csak 1964-ben következett be egy újabb haláleset miatt.

Az 57-es alagút története némileg hasonlít a 29-esére. Főszereplőnk, a látszerész Wolfgang Fuchs Nyugat-Berlinből próbálta az NDK-ban rekedt családját átmenekíteni, és idővel teljesen magával ragadta a kalandos életvitel. Eleinte a határőrök figyelmét elterelve a falon keresztül szöktetett, majd az alagutakra „szakosodott”. Több, vegyes sikerű próbálkozás után 1963 nyarán belekezdett a nagy projektjébe, amelyhez társakat toborzott (köztük egy bányamérnököt). Tanulva a 29-es alagút pénzügyi sikeréből, a munkát – fotók, felvételek fejében – a sajtóval finanszíroztatta. Egy elhagyatott pékségből kiindulva végül két alagutat ástak. Az elsővel 1964 elején végeztek, de a határőrök gyorsan felfedezték azt, és kézigránátokkal felrobbantották.

A másodikat néhány hónappal később kezdték építeni, és egy rendkívüli vállalkozássá nőtte ki magát. A berlini alagutak közül ez volt a leghosszabb (145 méteres), a legmélyebben (a felszín alatt 12 méter mélyen) futó és így a legdrágább is, amely végül hét hónapnyi kemény munka után készült el. A kijáratot eltévesztették, és a kiszemelt pince helyett egy használaton kívüli kerti mosdóba vezetett. 1964. október 3-án és 4-én a járaton át 57 személy jutott nyugatra, de hiába szántak neki hosszabb jövőt, működésének hirtelen, tragikus vége lett.

A menekülők között ugyanis beépített ügynökök tevékenykedtek, és sikerült a segítőket tőrbe csalniuk. Október 5-ének éjjelén a kelet-berlini kijáratnál rendőrök és katonák várták őket, majd heves tűzharc alakult ki. Bár a nyugatiak sikeresen leugrottak az alagútba, az egyik katonát, Egon Schultzot vállon lőtték, aki ettől a padlóra került. Ahogyan próbált talpra állni, kollégái a sötétben véletlenül halálos sebesülést okoztak neki. Csak a keletnémetek tudták, ki volt a felelős a gyilkosságért. Még a Schultzot vállon lövő Zobel is abban a tudatban halt meg, hogy az ő lövései voltak végzetesek a fiatal katona számára.

Hősökből emberkereskedők

A keletnémet propagandát természetesen a tények nem zavarták meg, és azonnal imperialista gyilkosokat kiáltott, amely a nyugati médiára is hatással volt. A szenzációra éhes lapok hirtelen elfelejtették, hogy részben az ő finanszírozásuknak volt köszönhető az akció. Az alagutak építői többé nem a címlapok hősei voltak, hanem megélhetési emberkereskedők, akik felelőtlenül játszanak emberi életekkel. E keserű tapasztalatok, illetve a sűrűbben telepített szeizmikus érzékelők hatására kezdett lejárni az alagutak ideje, és sokan kiszálltak. Köztük volt az a Reinhard Furrer, aki a kalandok helyett folytatta fizika szakos egyetemi tanulmányait, majd 1985-ben a Challenger fedélzetén kijutott a világűrbe, és egy hétig ott teljesített szolgálatot. Mások, mint Wolfgang Fuchs, képtelenek voltak leállni, és alagutak helyett átálltak más megoldásokra, például autókban történő embercsempészetre.

 

Következő cikkünkből kiderül, hogy megfelelő átalakításokkal milyen kreatív módokon lehetett gépjárműveket szökésre vagy akár a fal áttörésére használni. A rész az Interpress Magazin augusztusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál, szupermarketekben, benzinkutakon vagy a laptapir.hu-n!