A II. világháború lezárultával a háborús szépségideálok felett is eljárt az idő. Bár a férfiak preferenciáit kiszolgáló pin-up lányok sosem mentek ki a divatból, mindenfelé másfajta női eszményképre volt szükség. Olyan korszak következett, amelyben a politikai propaganda erősen beleszólt abba, hogy milyen legyen a követendő nőideál, így megkezdődött a Nyugat és a Kelet egymással ellentétes szépségideál-konstrukciója.
Míg Keleten az erős szovjetizálás valósult meg, addig Nyugaton inkább a boldog békeidőkhöz való visszatérés volt kívánatos. A nők ismét ízig-vérig nők lehettek: nem volt más dolguk, mint szépnek lenni, gondoskodni a családjukról, és minden egyes pillanatban megtestesíteni a tökéletes álomnő bálványát. Nőiességükkel és eleganciájukkal aktualizálták a századforduló felejthetetlen, fűzőbe csomagolt Gibson-lányait, vagyis az ellenállhatatlan nagybetűs Nőket. Emögött azonban rejtett politikai számítások bújtak meg, mégpedig a társadalom struktúrájának visszaállítása a régi időkbe. A háborúból hazatérő férfiaknak ugyanis munkahelyekre volt szükségük, és köztük olyan pozíciókra, amelyeket a háború idején nők töltöttek be. Azzal tehát, hogy a nőket szinte „visszazavarták a konyhába”, a nyugati jóléti politika két legyet ütött egy csapásra: munkahelyeket biztosított a férfiaknak, a főállású feleségekké és háziasszonyokká „avanzsált” nők reprodukciós tevékenységével pedig gondoskodott a népesedési ráta növekedéséről.
A megújult nőideál
A nyugati társadalom 1945 utáni nőideálokkal kapcsolatos preferenciái egybeestek a fenti politikai elképzelésekkel. A konzervatív mentalitásnak megfelelően a férfiak újból „erősek” akartak lenni, miközben a nők képviselhették a „gyengébbik nemet”, és örültek, hogy visszatérhetnek a hagyományos nemi szerepekhez. A nők nagy része a kertvárosi feleség státuszáról álmodozott, vagyis gyönyörű, tökéletes családanya és háziasszony kívánt lenni, aki elegáns ruhában, gyöngysorral a nyakában süt-főz, vezeti a háztartást, és állandó mosollyal az arcán szolgálja ki a férjét vagy pakol uzsonnát az iskolába induló gyermekeinek.
A hivatalos nőideál mellett azonban létezett egy másik, nem hivatalos eszménykép is: az ellenállhatatlanul szexi, kacér díva, az igazi femme fatale, aki diktálta a trendeket, és akinek a szépségtrükkjeit utánozhatták a tisztességes kertvárosi feleségek. Tökéletes megjelenésével és apró szexepiljeivel rabul ejtette a férfiak szívét, akik a hódítás reményében ékszerekkel és ajándékokkal halmozták el. Míg a kertvárosi feleségek rendszerint a tisztességet szimbolizáló gyöngysort viselték, addig a végzetes vonzerőt sugárzó dívák ékszere a gyémánt volt.
Dr. Kovácsné dr. Magyari Hajnalka cikkének folytatását keressék az IPM júliusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
