A Kennedy-merénylet anatómiája

Hamarosan elérkezik a Kennedy-gyilkosság ötvenegyedik évfordulója, mégsem szűnnek az esemény körülményeivel kapcsolatos találgatások. Egész Amerikát megrázta az, ami Dallasban történt 1963. november 22-én, de ha a közvélemény-kutatások eredményeit vizsgáljuk, amelyek közül az utolsót 2004-ben végezték, az amerikaiaknak csupán 26%-a fogadta el a hivatalos verziót, vagyis hogy az elnököt egyetlen ember, Lee Harvey Oswald ölte meg.

A többség úgy gondolja, hogy Amerika harmincötödik elnöke, John Fitzgerald Kennedy összeesküvés áldozata lett. Azonban ahhoz, hogy megértsük, mi történt valójában, le kell vetkőznünk előí­téleteinket, érzelmi reakcióinkat, felszí­nes következtetéseinket, és kizárólag a tényeket kell figyelembe vennünk.

Nehezí­tett pálya
Dallasban majdnem delet üt az óra, amikor az elnöki limuzin és kí­sérete elindul propagandaútjára.
Az 1964-es választások a küszöbön állnak, a demokrata JFK másodszor készül indulni. Kennedy Amerika legfiatalabb elnöke volt a maga 43 évével, jóképű, elegáns, intelligens, Pulitzer-dí­jas í­ró, az elbűvölő Jacqueline Lee Bouvier férje, a szintén briliáns politikai karriert befutott Robert és Edward Kennedy testvére. Úgy tűnt, ez a dinasztia legyőzhetetlen, az újságí­rók gyakran hasonlí­tották az elnököt Arthur királyhoz, Camelot uralkodójához. De nem minden volt olyan nyugodt és békés, mint amilyennek tűnt.
Kennedy kénytelen volt elnökségének harmadik hónapjában felvállalni elődje, a republikánus Eisenhower által megszervezett és elrendelt disznó-öböli partraszállás kudarcát, melynek során kubai menekültek megkí­sérelték megdönteni Fidel Castro kommunista diktatúráját amerikai támogatással. A békét propagáló Kennedynek nagy presztí­zsveszteség volt ez, mégis sikerült jól kijönnie az ügyből, amikor a következő évben felderí­tő repülői szovjet rakétaállomást fedeztek fel Kuba területén, és nem sokkal ezután lefoglaltak egy a szigetre tartó, rakétákat szállí­tó szovjet hajót. Kennedy figyelmeztette Nyikita Hruscsovot, a Szovjetunió akkori elnökét, hogy nem tűri nukleáris fegyverek telepí­tését Amerika közelében. A világ szeme a két államfőre szegeződött, egy pillanatra úgy tűnt, kitör a harmadik világháború. Szerencsére Hruscsov visszakozott, és Kennedyt egész Amerika győztesként ünnepelte.
JFK, ahogyan az amerikaiak nevezték, egy sor reformjavaslattal állt elő belpolitikai programjaként, amelynek a „new frontier” nevet adta, és amely számos szociális, gazdasági, erkölcsi problémát volt hivatott megoldani az Egyesült íllamokban, és ahogyan ezt maga az elnök is remélte, világszerte. Mindazonáltal a Kongresszus nem volt annyira lelkes, mint azt Kennedy hitte. A két fő párt konzervatí­vabb szárnya összefogott, hogy fékezze a reformokat, támogatva a lakosság gazdagabb rétegének érdekeit.
A konzervatí­v államok közül Texas volt a legellenségesebb: a fehér és szí­nes bőrű lakosság jogainak egységesí­tését itt végképp nem nézték jó szemmel. A dallasi látogatást megelőző napon röplapokat osztogattak a városban, amelyeken Kennedy arca volt látható szemből és profilból, alatta a felirat: „írulásért körözik”. Pont emiatt vélte úgy az elnök, hogy egy dallasi kampánylátogatás visszacsalogathatná az elveszí­tett szavazókat.

Az elnök meggyilkolása
Ellentétben a meteorológiai előrejelzéssel, dél felé kisüt a nap, í­gy nem kell felszerelni az elnök kék Lincoln kabriójára az átlátszó műanyag esővédőt. A város lakói jól láthatják a csodás párt a nyitott autó hátsó ülésén. Előttük, a pótüléseken ül Texas kormányzója, John Connally és neje, Nellie. A titkosszolgálat ügynökei vezetik az autót.
Autós kí­séret, motoros rendőrök és az elnöki busz követi a limuzint 25 km/órás sebességgel. A buszon újságí­rók, hatósági személyek és az alelnök, Lyndon Johnson családtagjai utaznak. Kennedy kétszer is megkéri sofőrjét, hogy állí­tsa meg az elnöki autót: kezet fog néhány gyerekkel, majd egy csoport apácával.
Annak érdekében, hogy elkerüljék a város rossz hí­rű részeit, az útvonalat úgy tervezték meg, hogy a menet a Dealey tér után a Houston sugárút felé haladjon, ahonnan egy éles kanyar után, a texasi tankönyvraktár hatalmas épülete előtt elhaladva beforduljon az Elm sugárútra, az aluljáró felé.
A masszí­v, hétemeletes könyvraktár előtt a protokollkabrió lelassí­t, hogy bevegye az éles kanyart. Az épület tetején az óra 12.29-et jelez. A meleg fogadtatást látva Nellie Connally JFK felé fordul, és í­gy szól: „Látja, elnök úr, nem mondhatja, hogy Dallas nem szereti önt.”
„Nem, nem mondhatom” – válaszolja ez elnök. Ezek az utolsó szavai.
Egy száraz pukkanás hallatszik, mintha petárdát lőttek volna fel. Egy második követi az elsőt, és ekkorra már sokak számára egyértelmű, hogy lövések hangját hallották. Az elnök ösztönösen a torkához emeli a kezét. Connally kormányzó összerezzen, majd átöleli a feleségét. Az inge csupa vér. „Istenem, ne! Itt mindannyiunkat megölnek!” – kiáltja.
A titkos ügynökök lassan reagálnak, noha néhányan közülük a lövések vélt forrása, a könyvraktár felé fordulnak. A sofőr ahelyett, hogy gyorsí­tana és kivinné az autót a veszélyes övezetből, lassí­t, majdnem megállí­tja a motort, és hátrafordul, hogy megnézze, mi történt. Kennedy összegörnyed, felesége, Jacqueline megrökönyödve bámulja férje fájdalmát. Másra nem marad idő. Egy újabb lövés szétloccsantja az elnök fejét. Kennedy összecsuklik, Jacqueline pedig felveti magát a csomagtartóra, mintha össze akarná szedni férje fejének maradványait. Az egyik kí­sérő autóból kipattanó ügynök épp idejében kapja el az asszonyt, mielőtt az a földre zuhanna. A limuzin végre felgyorsí­t, és elhajt az elnökkel a Parkland Memorial kórház felé, ahol hiábavalónak bizonyulnak az orvosok megfeszí­tett újraélesztési kí­sérletei. Fél órával később megállapí­tják a halál beálltát.
Egy órán belül a holttest már az Air Force One fedélzetén repül Washington felé az elkeseredett Jacqueline-nel együtt. Lyndon Johnson még a repülő fedélzetén leteszi hivatali esküjét mint az Egyesült íllamok új elnöke.

Hajsza a gyilkos után
A Dealey téren eluralkodik a káosz. Van, aki a földre veti magát, nehogy meglőjék, van, aki ordí­tva menekül, megint mások álló- vagy mozgóképet rögzí­tenek: ezek a felvételek jól jönnek majd a későbbiekben, hogy egyik vagy másik összeesküvés-elméletet alátámasszák. Annak ellenére, hogy a tér ovális formája furcsa módon veri vissza a hangot, majdnem azonnal megállapí­tják, hogy a lövéseket a tankönyvraktárból adták le. A rendőrség behatol. Az egyik rendőr megállí­t egy fiatalembert, aki gyorsan lépked lefelé a lépcsőn, de továbbengedi, mivel a raktár igazgatója igazolja: „felismerem, az egyik alkalmazottunk” – állí­tja. A fiatalembert Lee Harvey Oswaldnak hí­vják, és a cég egyik legújabb munkatársa.
A hatodik emeleten, egy rakás kartondoboz mögött üres töltényhüvelyekre bukkannak. A közeli nyitott ablakból jól látszik a térnek az a része, ahol az elnököt a találatok érték. Nem vitás, onnan lőtt a mesterlövész. Nemsokára megtalálják a fegyvert is, egy olasz gyártmányú távcsöves puskát, egy Mannlicher-Carcanót.
12.45-kor lezárják az épületet, hogy alaposabban átvizsgálják. Az összes alkalmazottat egy terembe terelik. Mindenki jelen van, csupán egyetlen ember hiányzik: Oswald.
A rendőrség körözést rendel el, a férfi képét minden őrsre elküldik. 13.15-kor egy Tippit nevű járőr észrevesz egy gyanúsan viselkedő személyt, aki megfelel a leí­rásnak. Megállí­tja, de a gyanúsí­tott előrántja a pisztolyát, és megöli a rendőrt, majd elmenekül. Szemtanúk jelzik a helyszí­nre érkező hatóság embereinek, hogy merre menekült a gyilkos. A szirénázó autók hallatára az üldözött rohanni kezd, és beszalad egy moziba, ahol pisztollyal fenyegetőzik, de lőni már nem tud. Letartóztatják, és a rendőrőrsre szállí­tják.
Oswald ártatlannak vallja magát. Úgy tűnik, még élvezi is a kitüntetett figyelmet, amellyel az újságí­rók és a rendőrök körülveszik. Szemtanúk felismerik benne Tippit gyilkosát, és a kezén végzett paraffinvizsgálat megerősí­ti, hogy az elmúlt órákban tűzfegyverrel lőtt. Háromnapi kihallgatás után át akarják szállí­tják a megyei börtönbe, ahol korszerűbb a biztonsági rendszer. November 24-én, 11.21-kor újságí­rók, kí­váncsiskodók és rendőrök szeme láttára kikí­sérik a férfit a rendőrőrs udvarára, ahol egy rabszállí­tó kocsi várja. Az ezt követő események néhány másodperc alatt zajlanak le: hirtelen Oswald előtt terem egy bizonyos Jack Ruby, és hasba lövi ezekkel a szavakkal: „Megölted az elnökömet, te patkány!” Lee Harvey Oswald a Parkland kórházban hal meg nem sokkal később. Ugyanott, ahol az elnök.

A Warren-bizottság
Az ügy meglepő végkifejlete olaj volt a tűzre azok számára, akik egy szélesebb körű, esetleg nemzetközi összeesküvésben gondolkodtak. Oswald ezek szerint csupán bábu lett volna, akit eltettek láb alól, hogy ne fecseghessen. Annak érdekében, hogy kiderí­tsék az igazat, az újdonsült elnök kinevezett egy vizsgálóbizottságot Earl Warren, a legfelsőbb bí­róság elnökének vezetésével. Ha megállapí­tásra került volna Kuba vagy a Szovjetunió érintettsége, az háborúhoz vezetett volna. A Warren-bizottság egy éven keresztül dolgozott, 25 000 kihallgatási jegyzőkönyv és 2300 nyomozási jelentés készült. A bizottság világos és kétséget kizáró végkövetkeztetése, amelyet egy 26 kötetből álló zárójelentésben foglaltak össze, az volt, hogy Oswald ölte meg az elnököt, méghozzá egyedül, a tankönyvraktár hatodik emeletéről leadott három, egymás utáni lövéssel, egy Mannlicher-Carcano puskával, amelyet postán rendelt meg hamis néven. A gyilkos jellemképét is felállí­tották, amelyből kitűnt, hogy egy magányos, kétségbeesett, súlyos mentális problémákkal küszködő és üldözési mániában, valamint kisebbségi komplexusban szenvedő egyén volt, aki megölte az elnököt, hogy bebizonyí­tsa, hogy ő valaki. Ami Jack Rubyt illeti, hasonlóképpen sikertelen, viszont feltűnési mániában szenvedő alany, akit valóban mélységesen megrázott az elnök meggyilkolása. Hirtelen felindulásból, nem előre megfontolt szándékkal lőtte le Oswaldot. Talán azt remélte, hősként fogják ünnepelni.
Egy végkövetkeztetés, amely nem csití­tja a kedélyeket, és amelyben számos hiányosság és pontatlanság szerepel. Nyilván a bizottság rendelkezésére álló idő korlátozottsága nem segí­tett, viszonylag gyorsan kellett eredményt felmutatni, az akkori technikai és tudományos eszközök korszerűtlenek voltak, és persze meg kellett óvni a titkosszolgálatot a nevetségessé válástól, hiszen szemmel tartották ugyan Oswaldot furcsa viselkedése miatt, mégsem tudták megakadályozni a meggyilkolását. Mindazonáltal több mint ötven év elteltével, az összes azóta elvégzett vizsgálat és nyomozás, de még az akkor titkosí­tott dokumentumok nyilvánosságra hozatala is mind ugyanezt a végkövetkeztetést erősí­tette meg, rendre fényt derí­tve azokra a kételyekre, amelyek az összeesküvés-elmélet hí­vei részéről időről időre felmerültek. Lássunk néhányat:

Nem egy helyről érkeztek a lövések. Ezt a teóriát nagymértékben táplálta az a 8 mm-es némafilm, amelyet Abraham Zapruder, egy szabó és amatőr filmes véletlenül vett fel a merényletről, és amelyet 1975-ben bemutattak a tv-ben is. A filmre alapozva újabb vizsgálat indult a Kennedy-gyilkosság ügyében, a felvételen jól látható ugyanis, hogy az elnök feje először előrehanyatlik, a könyvraktárból érkező lövésnek megfelelően, majd hátracsapódik, mintha előröl lőtték volna meg. De erről a mozdulatról is hamar bebizonyosodott, hogy mégis a tarkója felől érte a gyilkos lövedék, a Nobel-dí­jas fizikus, Luis Alvarez ugyanis 1976-ban felfedezte az úgynevezett „jeteffektust”, amely magyarázatot adott a jelenségre. A koponyából sebesen kiáramló szürkeállomány az ellenkező irányba löki a fejet, csakúgy, mint a rakéták esetében az üzemanyag. Ezt az effektust ballisztikai kí­sérletekkel is alátámasztották: élethű műfejekbe repí­tettek golyót. Az effektus minden esetben mutatkozott: a fejek a belőlük kiáramló anyaggal ellentétes irányba mozdultak el.

Oswald nem volt profi orvlövész. Az Ansa hí­rügynökség 2007-es oknyomozása során megállapí­totta, hogy három lövéshez, az újratöltésekkel együtt legalább 19 másodperc szükséges az Oswald által felhasznált 7 helyett. A hí­r újra felkavarta az érzelmeket, annál is inkább, mert a közvélemény jelentős hányadának véleménye szerint Oswald ráadásul rossz lövő volt. Valójában FBI-lövészek már a 60-as években bebizonyí­tották, hogy akár 5 másodperc is elegendő lehet, sőt egy 1977-es szimulációból kitűnik, hogy 3,3 másodperc alatt is ki lehet lőni három lövedéket, ha az első már be van töltve. Oswald fegyverhasználati képességét illetően pedig napvilágot látott a hí­r, hogy a tengerészgyalogosoknál szolgált, és a második legjobb lövész volt az egységében. Kiképzője, Anderson őrnagy remek céllövőnek tartotta, és azon a véleményen volt, hogy eltalálni Kennedyt a könyvraktár ablakából nem okozhatott semmiféle nehézséget Oswaldnak. A távcső használata még tovább könnyí­tette a dolgát: egy 25 km/órás sebességgel haladó, ráadásul a kanyar miatt lassí­tó autó gyakorlatilag olyan volt számára, mintha álló célpontra lőne.

Egyetlen lövedékhez túl sok a seb. Az első lövés mellément, a második az elnök hátát találta el. Ha három lövéssel számolunk, akkor a harmadik az, amelyik szétlőtte Kennedy fejét, kijött a torkán, becsapódott Connally hátán, kijött a mellkasán, megrongálta a csuklóját, befúródott a combjába, ahonnan sértetlenül jött ki. Oliver Stone „JFK” cí­mű filmjében ez lenne a fő bizonyí­ték, amely alátámasztja az összeesküvés-elméletet: a rendező szerint effajta „csodalövedék” nem létezhet. Igazából több dolog nem stimmel Stone gondolatmenetében. Például az, hogy egymás elé és egy magasságba helyezi Kennedyt és Connallyt, mí­g a valóságban, ahogyan az Zapruder amatőr filmjéből is kiderül, Connally alacsonyabban ült az autóban, és a lövés pillanatában éppen hátrafordult az elnök felé. Ebben a testhelyzetben kétséget kizáróan berajzolható az az egyenes vonal, amely összeköti a két testen talált sebeket, sőt meghosszabbí­tva a vonalat az is kiderül, hogy honnan adták le a lövést, vagyis a tankönyvraktár hatodik emeleti ablakából.
2003-ban az ABC bemutatott egy 3D-s szimulációt a merényletről, amelyen a grafikus Dale Myers mintegy tí­z évig dolgozott. Analizálta Zapruder filmjét képkockáról képkockára, és elkészí­tette a tér minden egyes részletének méretarányos, elektronikus mását. így mértanilag tökéletes módon visszanézhető a jelenetet, ráadásul 360°-os rálátással a tér bármely pontjáról. Nemcsak azt lehet megfigyelni, hogy a lövések kizárólag a tankönyvraktár egyazon emeletéről jöhettek, de még az is jól látszik a lassí­tott felvételen, hogy Kennedy és Connally ugyanarra a lövésre reagáltak egyidejűleg.
A Discovery Channel 2004-es dokumentumfilmjében a lövedék viselkedését vizsgálták. Reprodukálták a merénylet körülményeit: ugyanazt a fegyvert használták, ugyanabból a magasságból és távolságból lőttek, emberi testet szimuláló ballisztikai gélt használtak, amelybe a csontok pontos helyét keményebb anyaggal jelölték, a testeket ugyanabba a helyzetbe állí­tották. Nos, egy 6,5 mm-es Western Cartridge lövedék, ugyanolyan, mint amilyet 1963-ban használt a gyilkos (miután ugyanazokat a sebeket ejtette a próbatesteken, mint annak idején a két politikuson), ugyanolyan állapotban pottyant le a földre, mint az eredeti 50 évvel ezelőtt. Ez a meglepő kí­sérlet bebizonyí­totta, hogy egyetlen lövedék képes két testen is áthatolni anélkül, hogy megrongálódna.

Lezáratlanul
John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásának történetét, amely az évek során ihletet adott több mint kétezer könyvnek, sok ezer újságcikknek, számtalan filmnek és dokumentumfilmnek, aprólékosan feltárva minden egyes pillanatot, eseményt vagy személyt, akinek akár csak messziről is bármilyen köze lehetett az ügyhöz, nehéz lenne itt most kimerí­tően elmesélni. Mindenesetre egy biztos: a tények a mai napig azt igazolják, hogy az elnököt Lee Harvey Oswald ölte meg, méghozzá egyedül.
Mindazonáltal amikor egy olyan nagyszabású, sikeres, fiatal és közkedvelt figura, mint Kennedy tragikus körülmények között hirtelen életét veszti, elkerülhetetlen, hogy ne kapjanak szárnyra legendák, hí­resztelések és találgatások halálának körülményeiről. így volt ez számos más hí­resség esetében is. Az, hogy JFK-t csupán egy őrült lőtte le a puskájával, sokak számára nem elfogadható: kellene hogy legyen valamiféle magasabb ok, méltóbb egy olyan történelmi személyhez, mint Kennedy. Pont ezért nem ér itt véget a történet, és bár a megoldás immár világos és bizonyí­tott, az ügy valószí­nűleg még nagyon-nagyon sokáig nem lesz véglegesen lezárva.

Összeesküvés vagy sem
A Kennedy-merénylettel kapcsolatban a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek születtek, egyesek szerint például Fidel Castro állt a háttérben, aki meg akarta bosszulni, hogy az amerikai titkosszolgálat az életére tört. Mások pont a Castro-menekülteket vádolnák, akik nem tudták megbocsátani a disznó-öböli partraszállás kudarcát. A listán szerepel még az alelnök, Lyndon Johnson, akinek Kennedy posztjára fájt volna a foga, a CIA és az FBI, különösen ez utóbbi igazgatója, J. Edgar Hoover, aki félt volna, hogy elbocsátják, mivel ellenezte az elnök demokratikus politikáját, a maffia, amelyet az elnök fivére, Robert Kennedy keményen üldözött. Továbbá texasi olajmágnások, akik adókedvezményeik elveszí­tésétől rettegtek, a Ku-Klux-Klan, amely nem nézte jó szemmel Kennedy integrációs reformját, a Pentagon és a hadsereg, amiért az elnök ki akarta vonni a haderőket Vietnamból, valamint természetesen a kommunisták és a KGB a szovjet rakétaincidens miatt. Noha mindezeknek a személyeknek vagy szervezeteknek előnyük származhatott volna Kennedy halálából, a nyomozások során nem merült fel egyetlen olyan konkrét tényező sem, amely bármelyikük érintettségét sugallhatta volna.

Lee Harvey Oswald: ex-tengerészgyalogos, erőszakos, beilleszkedni nem tudó, kirekesztett egyén volt. Marxistaként a Szovjetunióba menekült, de onnan kiutasí­tották és hazaküldték. Mindig is valaki akart lenni, de soha nem kapta meg azt a figyelmet, amelyre vágyott. 1963. április 10-én megkí­sérelt lelőni Mannlicher-Carcano puskájával egy szélsőjobboldali nézeteket valló tábornokot, de a merénylet nem járt sikerrel. Hét hónappal később újra próbálkozott, ezúttal sajnos sikeresen. Robert, Oswald testvére nemrégiben a következő nyilatkozatot tette: „Lee csak azért lőtt az elnökre, mert lehetősége nyí­lt rá. Ha nem abban az épületben dolgozott volna, vagy az elnöki limuzin nem arra ment volna, semmi nem történt volna 1963. november 22-én. Nem volt nagyszabású terve. Valaki szeretett volna lenni, és szembejött a lehetőség, nem tervezte, nem szervezte. Súlyos mentális zavarokban szenvedett, és depressziós volt. Mindenáron valaki akart lenni, de a társadalom megakadályozta. Azt akarta, hogy észrevegyék, de átnéztek rajta.”

Jack Ruby: night-clubot vezetett, egy senki volt, aki szerette volna, ha minden figyelem ráirányul. Folyamatosan anyagi problémákkal küszködött, naphosszat a lapkiadóknál lebzselt, és várta, hátha rámosolyog a szerencse. Nem volt gengszter, a maffia nem vette volna semmi hasznát egy ilyen megbí­zhatatlan alaknak. Jó helyen volt jó időben, és hasonlóan Oswaldhoz, ő is kihasználta a pillanatot: lelőtte a férfit. Élete végéig meg volt győződve róla, hogy hőstettet hajtott végre. Rákban halt meg 1967-ben.

Jim Garrison: New Orleans főügyésze volt, 1966-ban újra megnyitotta a Kennedy-nyomozást, és azzal vádolta a Warren-bizottságot, hogy téves útra vezették az ügyet. Megpróbálta bebizonyí­tani, hogy az elnök meggyilkolása egy konspiráció eredménye volt. Valójában csak saját magának próbált hí­rnevet szerezni, ártatlan embereket börtönzött be, a semmiből épí­tett fel egy nem létező ügyet. Amikor újra jelentkezett a főügyészi posztra, súlyos vereséget szenvedett, amiért az FBI-t és a CIA-t okolta. Oliver Stone filmjében Kevin Costner alakí­tja, a rendező hősnek állí­tja be.