A Challenger-összeesküvés

Az űrkutatásban számos olyan momentum van, amelyet a rajongók hajlamosak forradalminak minősí­teni Gagarin űrrepülésétől kezdve az első Holdra szállásig. Ezek után senki sem csodálkozhat, hogy az űrsiklóprogramról már akkor is hasonlóan nyilatkoztak, amikor 45 évvel ezelőtt először merült fel, hogy az űrutazások során többször használatos eszközöket alkalmazzanak.

1969-ben Richard Nixon megbí­zza alelnökét, Spiro Agnew-t, hogy az Å°rügyi Munkacsoport élén dolgozza ki a Nemzeti Å°rkutatási Stratégiát. Ez 1972-ben az elnök asztalára kerül, aki rábólint a koncepcióra, amelyben már szerepel az űrrepülőgép lehetősége is. Az űrsiklóprogram eredetileg ötmilliárd dollárt kapott, később több mint a negyvenszeresét (!) költötték rá. A projekt első eredménye az Enterprise volt, amely kizárólag légköri feladatokra volt alkalmas, űrutazásra nem. Őt a Columbia követte, amely 1981 áprilisában tette meg első űrútját. Mai főszereplőnk a harmadik volt a sorban, szűzrepülésére 1983 áprilisában került sor. Az események felgyorsultak, következett a Discovery (1984), majd az Atlantis (1985). Ez a két utóbbi év volt az első igazi űrsiklókorszak: az űrrepülőgépek átlagosan kéthavonta léptek ki az űrbe, ahol néhány napot töltöttek, fedélzetükön öt-hét űrhajóssal.

Mielőtt kicsontoznánk az eseményeket, nézzük meg, mi is az az űrrepülőgép. Humán beállí­tottságúak se tegyék le az IPM-et, csak az alapokat tekintjük át.
Az olyan költséges sportokban, mint az űrkutatás vagy a közétkeztetés, az újrahasznosí­tásnak komoly jelentősége van. A NASA szakemberei is úgy gondolkoznak, mint az iskolai menzák szakácsai: minél kevesebb maradékot kell kidobni, minél több pörköltléből lesz másnapra gulyásleves, annál kisebb a ráfordí­tás. Ezen logika mentén az űrsikló gondolata teljesen rendben van, hiszen az űrből való visszatérés után, egy kis karbantartást követően ismét kiküldhető az atmoszférán kí­vülre.