Kórok és felfedezőik

Szókincsünk gazdagodásának számos módja közül – amilyen a szóképzés, szóösszetétel, betűszóalkotás, szóhasadás stb. – van egy, amelyet, bármily érdekes is, még a szakmabeliek is csak ilyen bonyolult módon tudnak, illetve szoktak megnevezni: tulajdonnév köznevesülése. Mai í­rásomban először általában erről szólok, majd ennek egy kis sajátos csoportját mutatom be, ez utóbbit egy kicsit részletesebben is.

Noha ritkán emlegetjük, igen termékeny, sok száz, azaz inkább több ezer példával szemléltethető szóalkotásmód ez. Az ilyen módon keletkező szavak úgy születnek, hogy valamilyen tulajdonnév (többnyire személynév, de lehet helynév, földrajzi, sőt csillagászati név is) akár minden változtatás nélkül, akár némi módosulással, kiegészüléssel köznévi jelentést vesz fel, azaz névből közszóvá válik. Az előbbire példa lehet az állott vizes borogatást jelentő priznic szó, amely Vincenz Priessnitz osztrák földműves nevét őrzi; azét a 19. századi természetgyógyászét, aki először alkalmazott ilyen borogatást a láz csökkentésére. Az utóbb emlí­tett tí­pus szemléltetésére aggastyán szavunkat ajánlom olvasóink figyelmébe, amely a latin Augustus személynév megmagyarosodott ígoston alakjából ered. Hogy hogyan s miért, abban a véletlen is közrejátszott, ugyanis elődeink nyelvében még élt az Augustus nevéből származó augustianus melléknév is, mégpedig ‘ígoston-rendi szerzetes’ jelentésben. Mivel ezek a szerzetesek nagyobbrészt idős, szakállas férfiak voltak, eleink a névbe beleértették az ‘idős, öreg’ jelentésű ősi, finnugor kori agg szót, s ezért hozták létre az ígostyán > ígoston személynévből az aggastyán szót, ez utóbbit már köznévként, ‘öregember’ jelentéssel felruházva.