Az orvoslás fejlődése a két világháború között

A két világháború közötti időszakban nemzetközi és magyar vonatkozásban is figyelemre méltó változások következtek be az egészségügyben. Az orvostudomány fejlődésének egyik alapját az erre az időpontra már körülbelül fél évszázados és az akkori fejlett világ különböző régióiban nem túl nagy eltérésekkel elfogadott közegészségügyi törvények képezték.

Ez magával hozta a kórházkultúra szí­nvonalának emelkedését, az egészségügyi intézmények hálózatának minden eddiginél fokozottabb bőví­tését, illetve ebben az időszakban bontakozott ki a műszeres és laboratóriumi diagnosztika, megsokszorozódott a gyógyszer-különlegességek száma, és kiszélesedett a sebészet területe is.
A kibontakozás egyik pillére volt az újult erővel megindult kórházfejlesztés mellett a jelentős állami támogatásokkal folytatott és részben az első világháború tapasztalatain alapuló laboratóriumi kutatómunka és annak eredményei. Minden korábbi hadviselő állam vezetése rájött ugyanis arra, hogy az egészségügybe fektetett pénz, a sebesültek újra harcképessé válásával és a hátországi lakosok között dúló járványok megfékezésével vagy legalábbis elviselhető szinten való tartásával, előbb-utóbb megtérül. Szintén fontos hangsúlyozni, hogy ez utóbbi elgondolás volt egyébként a két világháború között megindult és komoly állami szerepvállalással végrehajtott szociális fejlesztések egyik oka is. A szakemberek például megállapí­tották, hogy az első világháború hadisebészeti eredményei lényegesen jobbak voltak, mint az előző háborúkéi. Ha eltekintünk a csatatéren elesettektől, a sebesültek 97%-a a kor szí­nvonalán “felépült”, és csak 3%-uk halt meg, 75%-uk pedig újra szolgálatképessé vált. A korabeli szakemberek véleménye szerint az első világháborút befejező ütközeteket a felgyógyult sebesültek ví­vták meg!

A vérátömlesztés problémája
A két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb sebészeti problémája a vérátömlesztés megoldatlansága volt, mivel a modern konfliktusok a megelőző háborúkhoz képest sokkal több katonát tettek egyszerre, egy időben és egy helyszí­nen harcképtelenné, s ráadásul azok a polgári lakosság ellen megindí­tott légi bombázásokkal már a civileket is tömegesen érintették. A különböző vércsoportok tí­pusait Karl Landsteiner osztrák biológus és orvos már közvetlenül az első világháború előtt elkülöní­tette, de az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében csak 1918 februárjától vezették rá minden harctérre kiküldött katona vércsoportját a törzslapjára. A vérátömlesztést sebesült katonák megmentésére nagyobb tömegekben először az amerikai hadvezetőség alkalmazta a nyugati és a balkáni fronton még 1918-ban, amikor már aránylag nagyszámú vérátömlesztést végeztek nátrium-citrát-oldattal kevert, úgynevezett konzervált vérrel. A háborút követően szinte minden állam fordí­tott anyagi forrásokat a vérátömlesztés megszervezésére mind katonai, mind civil vonatkozásban, ez utóbbiba jelentősen bevonva a Vöröskeresztet is. Az olasz hadsereg 1934-ben épí­tette ki saját vérátömlesztést végző rendszerét, a spanyol polgárháborúban pedig már mindkét fél állí­tott fel véradó központokat, a köztársaságiak vérellátását a kanadai Norman Bethune szervezte meg. Az első hazai véradó központot 1935-ben Kubányi Endre szervezte meg a budapesti Madarász utcai Csecsemő- és Gyermekkórház általa vezetett sebészeti osztályán, majd a honvédség egészségügyi ellátásának támogatására dr. Pitrolffy-Szabó Béla, a Magyar Vöröskereszt főmegbí­zott-helyettese irányí­tásával a Magyar Vöröskereszt is kiépí­tette 1939 őszén saját véradó központját és a véradók hálózatát. Landsteiner felfedezéséért egyébként 1930-ban Nobel-dí­jat kapott, majd 1937-ben, Alexander Weinerrel együtt azonosí­totta az RH-faktort is, bár ekkor már sok más honfitársához hasonlóan amerikai állampolgárként New Yorkban élt.