Nyomozó teológusok – a középkori inkvizí­ció 1. rész

Ha középkor, akkor inkvizí­ció; ha középkori inkvizí­ció, akkor kí­nvallatás, boszorkányok és máglyahalál, Jeanne d’Arc és a templomosok, sok százezer vagy millió áldozat. Ezekkel a témákkal találkozhatunk például az interneten, és persze nagyon sok képpel kegyetlen kivégzésekről, furfangos kí­nzóeszközökről, fekete ruhába burkolózó, tébolyult tekintetű inkvizí­torokról.

Számos irodalmi mű, képi ábrázolás, film, ismeretterjesztő munka használja az inkvizí­ció toposzát, ha valami nagyon félelmeteset és kegyetlent szeretne bemutatni.
Az elterjedt túlzó kép szerint az inkvizí­ció a pápaság fegyvereként működött a középkortól kezdve a katolikus egyház belső és külső ellenségeinek felkutatására és kiirtására. Az eljárást eleve úgy alakí­tották ki, hogy a vádlottnak ne nagyon legyen esélye: nem tudhatta meg, milyen vádakat hoztak fel ellene, és nem ismerhette meg az őt bevádolókat sem. Ehhez kapcsolódott természetesen a kí­nvallatás gyakorlata, amelyben az inkvizí­ció páratlanul hatékony módszereket alakí­tott ki. A kí­nzások gyakori ábrázolásain egymás mellett számos eljárás tűnik fel: a vádlottat kerékre kötözik, testére forró viaszt csepegtetnek, végtagjait lassú tűzön sütögetik, csontjait spanyolcsizmával roppantják szét, száját felpeckelik, torkába rengeteg vizet töltenek, hátrakötözött kezénél fogva felhúzzák, majd leejtik, nem is beszélve az olyan összetett szerkezetekről, mint az emberalakú, üreges, belülről szögekkel kivert vasszűz és társai. A vádlottak ezután természetesen bármit bevallottak, akár bűnösök voltak, akár nem. Az inkvizí­ció karmaiból í­gy alig szabadult ki gyanúsí­tott: akit egyszer megvádoltak, az nagy eséllyel a máglyán végezte, hacsak már előbb ki nem szenvedett vallatás közben. A közkeletű vélekedés szerint az inkvizí­ció bí­róságait a legkegyetlenebb igazságszolgáltatási fórumnak lehet tartani az érintett korszakokban.
A témával foglalkozó történészek, például Edward Peters amerikai középkorkutató, ezzel a túlzó képpel szemben azt állapí­tották meg, hogy az inkvizí­ció mí­toszának, a róla kialakí­tott sztereotií­p képnek is megvan a maga rendkí­vül izgalmas története. Ez a mí­tosz a 16. században kezdett elterjedni, í­gy valójában nem is a középkori inkvizí­cióra vonatkozik, hanem az ekkoriban működő spanyol és portugál, valamint római inkvizí­ciókra. Ettől az időtől kezdve számos fiktí­v és valós elemeket is tartalmazó személyes beszámoló, tudományos leí­rás, propagandairat és irodalmi alkotás született, amelyek egymástól kölcsönözték az izgalmas összetevőket, teljesen összekeverték a kitalált és a tényszerű adatokat, a korszak divatjának megfelelő új árnyalatokkal bőví­tve az anyagot. Az interneten található képek igen nagy százaléka például 18-19. századi irodalmi és áltudományos művekből származik.
Arra is felhí­vják a történészek a figyelmet, hogy bár léteztek inkvizí­ciós bí­róságok, létezett inkvizí­ciós eljárás, létezett spanyol, portugál és római inkvizí­ció, ám egy központilag irányí­tott, azonos elvek mentén működő egységes szervezet soha nem volt. Ezt az elképzelt intézményt, “Az Inkvizí­ciót”, vagyis az inkvizí­ció mí­toszát í­gy szembe lehet állí­tani az inkvizí­ciós bí­róságok sokféle gyakorlatával. A középkori inkvizí­ció ugyanis jóval sokszí­nűbb, bizonytalanabb és enyhébb módon működött, mint ahogyan később elképzelték.