A sors úgy hozta, hogy ismét Thaiföldön kötöttem ki, immáron harmadszor. Idén egy hónapot töltöttem az ország északi részén, Csiangmai régióban. A piacokat járva hamar világossá vált, hogy a helyi konyha jóval többről szól, mint a nálunk is ismert curryk és tészták: a pultokon egymás mellett sorakoznak a frissen sült húsok, az illatos levesek, a ragacsos rizses édességek és olyan falatok is, amelyek európai szemmel elsőre szokatlannak tűnhetnek. A következőkben bemutatom, mit esznek a helyiek a mindennapokban, mi kapható az utcai árusoknál és a piacokon, és milyen ételekkel lehet közelebb kerülni a thaiföldi mindennapokhoz.
Ha nem feltétlenül ragaszkodunk a „klasszikus” nyaraláshoz, és szeretnénk kicsit eltávolodni a turisták által felkapott tengerpartoktól és szigetektől, illetve a fővárostól és környékétől, merőben más világot találunk a mianmari–laoszi határterületen, amit Lanna-vidéknek hívnak. Errefelé a táj mind éghajlatában, mind kultúrájában egy másik arcát mutatja. Mivel a határok természetesen egyiknek sem szabhatnak korlátokat, a környező országokban is bőven találunk átfedéseket, keveredéseket.
Túlzás lenne a teljes lannakulinária bemutatására vállalkozni egyetlen cikkben, ezért inkább a legjellegzetesebb csemegéket emelem ki. Összességében annyi elmondható az észak-thaiföldi konyháról – főleg Csiangmairól és környékéről –, hogy az ízvilága eltér a közép-thaifölditől; kevésbé édes és savanyú. Errefelé több a faszénen grillezett, leveses, illetve ragus étel, amelyek „földesebbek”, fűszeresebbek. Utóbbi azt jelenti, hogy az ételek alapvetően igen csípősek, ezért sokszor külön megkérdezik, hogy olyat kérünk-e, ami nem az.
Főzzek vagy ne?
A piacokon kaphatók félkész, hazavihető termékek, például előfőzött tészta vagy megtisztított hagyma, amiket otthon szó szerint csak össze kell dobni. Frissen készült ételek fogyaszthatók helyben is, és természetesen a friss alapanyagok megvásárlására is van lehetőség, amelyekből aztán otthon főzhetünk. Szinte minden országban kipróbáltam már az utóbbit, de rájöttem, hogy ez Ázsiában nem igazán éri meg, mert nagyjából ugyanannyiból jövök ki, mintha megvenném a készételt a piacon, de még hozzá kell számolni a bevásárlással járó vesződést, valamint a főzés és a mosogatás idejét. Így vannak ezzel a helyiek is, ezért az ország egyik fele főz magának és másoknak is, mindenki ezt veszi és eszi.
Hogyan és hol egyek?
Felejtsük el a turistáknak szánt túlárazott éttermeket, amelyeket sokszor nem is thai emberek üzemeltetnek vagy tulajdonolnak! Keressünk inkább nappali piacot vagy hétvégi éjszakai piacokat (különböző napokon más-más helyszínen). Ilyenkor az utcákat ideiglenesen lezárják a forgalom elől, csak az árusok hajthatnak be, és a városrész színes forgataggá változik, ahol szinte bármit megvásárolhatunk: az ételeken túl ruhaneműt, ékszereket és ajándéktárgyakat, de tetováltathatunk vagy rajzoltathatunk portrét is magunkról. Gyakran szól élő zene vagy egyenruhás gyerekek énekelnek, játszanak hangszereken, akik az iskoláztatásukra gyűjtenek.
Viszont egy idő után, ha már sok piacot láttunk, mind egyformának tűnik; ugyanazok az áruk, ételek és szolgáltatások vannak mindenütt. A legtöbb árus minden piaci napon megtalálható, még meg is mondják előre, hogy legközelebb pontosan hol lesz a standjuk. Ezért semmiről sem maradunk le és könnyedén rábukkanunk az étkezős részekre, az úgynevezett food courtokra, vagyis az ételudvarokra. Ezeket sokszor templom-kolostorok (watok) udvarában szerzetesek üzemeltetik vagy általuk kiadva működnek. Némelyik becsületkasszás, például felügyelet nélkül kiállítják a jégkrémes fagyasztóládát az árjegyzékkel és egy pénzesdobozzal. Mindenki kiszolgálja magát, a pénzt pedig bedobja a ládába. Senkinek nem jut eszébe ingyen elvenni az árut és a pénzesláda is a helyén marad. Mozgóárusoktól is vásárolhatunk ezt-azt, ők a kocsijukat tolva kiabálják folyamatosan, miféle portékájuk van.
Kollár Edina cikkének folytatását keressék az IPM júniusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
