A csónakház szavunkat sem a Pallas, sem a Révai Nagylexikona, de a Tolnai Új Világlexikona sem tekintette olyan fogalomnak (tárgynak, épületnek, építménynek), amely szócikkre érdemes, tehát magyarázatra szorul. A szerkesztők úgy vélekedhettek – és ebben bizonyos mértékig igazuk is volt –, hogy a csónakház szó magában is kellőképp kifejező, egyértelműen megérteti önmagát: ’egy ház, amelyben csónakok vannak’. (Nem úgy, mint mondjuk az Árpád-ház.) De az, aki egy kicsit is járatos a vízi sportok világában, nagyon jól tudja, hogy a csónakház már a 19. században is több volt egyszerű tároló helyiségnél; egyszerre volt palota és kabin, mérték és mértéktelenség, de legfőképp a megtestesült közösségi tér, merthogy a hőskorban kizárólag a sportegyletek (értsd: közösségek) rendelkeztek csónakházzal, a saját csónakház fogalma ismeretlen volt.
Tovább szűkítve a kört, a legelső időknek mondható 1860-as években a csónak kizárólag arisztokrata játékszernek számított, az 1861-ben alapított Budapest Hajósegyletbe csak a legnemesebbek nyertek felvételt. Talán mondani sem kell, hogy az egyesület csónakháza előbb a Duna pesti belvárosi szakaszán, 1870-től pedig a Margitszigeten volt. „Mr. John, kit 30 évvel ezelőtt gróf Széchenyi István hozott magával Pestre Angolországból, karácsony este Fóthon, hová az ünnepeket honfitársai közt tölteni kirándult, mulatság közben rögtön meghalt. Hosszas és hű szolgálatainak elismeréseül koporsóját jóltevőjének fiai gr. Széchenyi Béla és Ödön is kikísérték az örök nyugalom helyére” – közölte a Vasárnapi Ujság 1866 januárjában a szomorú hírt, amelyből az olvasók megtudhatták azt is, hogy Mr. John (egy brit gentleman) a hajósegylet csónakházának felügyelője volt. 150 év távlatából már nehéz eldönteni, hogy John úr valóban felelősségteli munkát végzett-e, vagy csak éjjelőri-gondnoki őrzés-karbantartást.
Csónakházügyben e messzi kitérőt azért volt érdemes megtenni, mert épp a hajósegylet kezdeti működése mutatja, hogy a főváros Duna-viszonya mennyire másképpen is alakulhatott volna, ám mielőtt újabb hajósegyletek megalapításával a dolog kezdett volna lakossági jelleget ölteni, a Dunát Budapest alatt oly mértékben használták ki a gazdasági érdekekhez igazodva, hogy a sportemberek nem sok vizet zavarhattak. A belváros partjait olyannyira beépítették, hogy aki vízre akart szállni, annak például a Lánchíd környékén semmi keresnivalója nem volt. Viszont a „környéken”, a Római-parttól Csepelig, Újpesttől Pesterzsébetig mozgolódni kezdett a vízpart, párhuzamosan a kerületi és a vállalati sportegyesületek megalakulásával, pontosabban annak következményeként.
Legát Tibor cikkét és a hozzá kapcsolódó gazdag képanyagot a szeptemberi IPM-ben találják. Keressék az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
