A történelem legsötétebb fejezetei – a koncentrációs táborok, a Gulag vagy a modern túszejtések – egy különös, elsőre ellentmondásos tanulsággal szolgálnak: az életben maradás záloga általában nem a fizikai erő vagy a nyílt erkölcsi ellenállás volt. A túlélők beszámolóiból egy precíz, szinte biológiai stratégia rajzolódik ki: azok vészelték át az extrém helyzeteket, akik képesek voltak elkerülni, hogy az őreik „idegrendszeri célpontjaivá” váljanak.
A hatalom – legyen az a totalitárius államgépezet vagy egy fegyveres emberrabló – alapvetően nem az egyénre figyel fel, hanem a zavarra: azonnal kiszúrja az instabilitást, a kiszámíthatatlanságot és a kilengéseket. Viktor E. Frankl, Primo Levi és Alekszandr Szolzsenyicin írásai egyaránt arról tanúskodnak, hogy a rendszer számára az jelentett „problémát”, aki bármilyen okból kifolyólag láthatóvá vált: legyen az a túlzott gyengeség, a munkaképtelenség, a fojtott düh vagy éppen a provokatív intellektuális fölény.
A többszörös holokauszttúlélő osztrák pszichiáter, Viktor E. Frankl, a logoterápia megalapítója és a Mégis mondj igent az életre! című világsikerű könyv szerzője számos munkatábort megjárt, ahol többnyire földmunkásként vagy vasúti pályamunkásként dolgozott, de előfordult, hogy egy egész vízvezeték egyedüli árokásója volt. A táborba érkezését követően egy pár héttel korábban oda került fogoly hamar kioktatta Franklt és társait az életben maradás meglepő titkáról, amely egyáltalán nem illett a közeghez. Ez pedig úgy szólt, hogy a legdurvább éhezés és hideg idején is próbáljanak naponta borotválkozni, akár egy törött üvegdarabbal, sőt adják oda az utolsó szelet kenyerüket annak, aki megborotválja őket, ezáltal ugyanis az arcuk fiatalabbnak, „rózsásabbnak” tűnhet. Továbbá tartsák magukat egyenesen, lépkedjenek határozottan, semmiképp ne sántítsanak, még akkor sem, ha megsérült a lábuk vagy szorít a cipőjük. A lényeg, hogy látszódjon: a fogoly munkaképes, így kikerülheti a fogvatartók életveszéllyel felérő figyelmét. Végül megjegyezte, a jelenlévőket nem félti a legközelebbi szelekciótól, talán csak egyvalakit. Ekkor Franklra mutatott, aki ezen elmosolyodott, mint ahogy szerinte mindenki más is tette volna, hiszen „egy abnormális szituációban éppen az abnormális reakció jelenti a normális magatartást”.
Az „erkölcsi jelzőfény”
Frankl megrázó vallomása szerint a legjobbak nem tértek vissza, a túlélőkben pedig hamar kikapcsolt az együttérzés. Eleinte például elfordították a fejüket, amikor az őrök puskatussal ütlegelték azt, aki elesett. Később azonban annyira úrrá lett rajtuk az apátia, hogy szinte már bármilyen szadista kínzást végig tudtak nézni. Ekkor ugyanis már csak arra volt energiájuk, hogy a saját megmaradásukra összpontosítsanak.
Egyszer mégis előfordult, hogy egy embertelen munka során Frankl önkéntelenül egy csípőficamos fogoly segítségére sietett. Azonnal záporozni kezdtek rá az ütések, holott ugyanaz az őr nem sokkal korábban még azért ostorozta őket, mert szerinte fogalmuk sem volt a bajtársiasságról. Frankl hamar megtanulta a táborban, hogy nem érdemes túl sokat beszélni, de ha kérdezik, válaszolnia kell. Amikor az egyik őr üvöltözni kezdett vele, hogy látszik, mennyire nem dolgozott még soha, majd megkérdezte, mi volt a munkája, azt válaszolta: orvos. Az őr gúnyolódva megjegyezte, hogy bizonyára jól elszedte az emberek pénzét. Franklnak fejébe szállt a vér attól, hogy valaki ismeretlenül ítéletet mond az életéről, és azzal replikázott, hogy sokszor akár fizetség nélkül is dolgozott. Ez aztán olaj volt a tűzre: az őr magán kívül kezdett el ordítozni vele.
A lelkiismeretes emberek számára vakfolt lehet, mennyire irritáló olykor a csoportjuk vagy a vezető számára a túlságosan segítőkész viselkedésük. Ez a reakció nemcsak nekik meglepő, de még az ezzel foglalkozó kutatóknak is az volt, akik eredetileg az önző egyének kiközösítését várták kísérletükben. Craig Parks és Asako Stone (Washington Állami Egyetem) többször megismételt eredménye szerint a csoporttagok gyakran nemcsak azt közösítik ki, aki kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt, hanem azt is, aki túl önzetlen, vagyis többet ad bele a közösbe, mint amennyire igényt tart. Ezt nevezik do-gooder derogation jelenségnek, vagyis a jótétlélek becsmérlésének, leértékelésének. Ennek valószínű oka, hogy az ilyen személy túl magas normát állít a többiek elé vagy egyszerűen megszegi a csoport íratlan szabályait.
Jakabffy Éva cikkének folytatását keressék az IPM júliusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
