A Quipu szuperstruktúra felfedezése
A világegyetem szövete nemcsak végtelensége, de a benne található textúrák miatt is próbára teszi a képzeletünket: óriási falak, ívek és gyűrűk bukkannak elő a galaxisok eloszlásában, amelyet az univerzumot 95%-ban kitöltő sötét anyag és sötét energia hatásai is alakítanak. A nemrég azonosított Quipu szuperstruktúra is a lenyűgöző képződmények közé tartozik, különleges fonatot rajzolva a helyi galaxisok térképére. Az alábbiakban bemutatjuk a korábban felfedezett szuperstruktúrákat, a Quipu nevének dél-amerikai gyökereit, végül megvizsgáljuk, hogy mit árul el rólunk és a világmindenségről ez a szupergalaktikus struktúra.
Az univerzum táguló, végtelennek tűnő terei, amelyeket ma már számtalan csillagászati műszer vizsgál, galaxisok milliárdjaival vannak tele. Ezek a galaxisok nem véletlenszerűen szóródtak szét a kozmikus térben, hanem egy hatalmas, összetett hálózatot alkotnak milliárd fényéves skálákon. Ezt nevezzük kozmikus hálónak, ami szálakból, falakból, halmazokból és az őket elválasztó hatalmas üregekből áll, és a világegyetem legnagyobb ismert struktúráját képezi. Természetesen mi sem állunk a lenyűgöző kozmikus mintázatán kívül: a Tejútrendszer és közvetlen környezete a Laniakea-szuperhalmaznak nevezett, körülbelül 500 millió fényév kiterjedésű galaxiscsoportosuláshoz tartozik.
A világegyetem nagy léptékű szerkezete, a kozmikus homogenitás és izotrópia alapelvei
A kozmikus háló felépítése a modern kozmológia egyik alapköve, hiszen a galaxisok és az őket körülvevő sötét anyag hatalmas mintázatainak megértése segít feltárni az univerzum keletkezésének és fejlődésének titkait. Ezek a ma már óriási struktúrák az anyag kezdeti apró sűrűségingadozásaiból alakultak ki, eredetüket pedig az ősrobbanás után mintegy 380 ezer évvel keletkezett kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás apró egyenetlenségeiből tudjuk jobban megérteni. Ez a sugárzás a világegyetem tágulásával együtt lassan lehűlt, szóródott és rendkívül egyenletessé vált: csak nagyon apró, alig egy százezred részes ingadozásokat mutat az égbolt egészén mérhető átlagos intenzitáshoz képest. Ezek a kicsiny fluktuációk pedig a későbbi nagyskálás szerkezet, a ma látható galaxishalmazok és a köztük lévő üres régiók csíráiként értelmezhetők, milliárdéves időskálán összekötve a korai univerzum kvantum-fluktuációit az univerzum legnagyobb objektumaival. A modern kozmológia ezt a körülbelül 13,7 milliárd éves kozmikus történetet igyekszik minél jobban rekonstruálni, majd elmesélni úgy, hogy részleteiben is érthető legyen, miként jöhettek létre a ma látható kozmikus struktúrák a szinte teljesen egyenletes korai anyageloszlásból, ráadásul épp a rendelkezésre álló idő alatt.
Kovács András cikkének folytatását keressék az IPM augusztusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
