A szankciók miatt nincs elsöprő népharag, ugyanakkor nem igaz, hogy az orosz emberek ne éreznék az izolációt, a drágulást, a különféle kellemetlenségeket, miközben a vállalkozásokat is erősen sújtja a munkaerőhiány és a magas kamatok.
Az üléspont határozza meg az álláspontot. Ez a bonmot sok mindenre igaz, így természetesen az orosz hétköznapok és gazdaság megítélésére is. Az ország ukrajnai agressziója a leírásnak megfelelően valóban Ukrajnában történik, és sokkal nagyobb szenvedést okoz az ukrán lakosságnak, mint az orosznak. Azonban most mégis az orosz hétköznapokkal foglalkozunk – nem a szolidaritás hiánya miatt, hanem mert a háború jövőjének és remélt befejezésének tekintetében lényeges kérdés, hogy a negatív következményekből mit tapasztal a helyi lakosság, és az esetleges elégedetlenségből mit észlel a politikai vezetés.
A nyugati narratíva arról szól, hogy bár Oroszország valóban nem roppant össze, és nincs náluk borzalmas áruhiány, a szankciók alapvetően mégis megtették a hatásukat. Oroszország feléli a sok-sok évnyi szénhidrogén-eladásból felhalmozott tartalékát és lerombolja az évtizedek alatt kialakított gazdasági kapcsolatrendszerét. Mivel számos technológiában lemaradóban van (autóalkatrészek, repülőgépek, mezőgépek, de még a zord vidékeken végzett szénhidrogén-kutatások is idesorolhatók), a nyugati intézkedések előbb-utóbb nehézségekhez vezetnek.
Az orosz központi narratíva eközben azt állítja, hogy a Nyugat csak magának okoz problémákat a szankciókkal, ugyanis az amúgy is gyenge európai gazdaság csak még jobban szenved az olcsó orosz olaj és gáz hiányában. Moszkva pedig majd eladja a szénhidrogént máshová, például Kínába, Indiába és Indonéziába. Ha egy bizonyos területet a Nyugat szankcionál, abban Oroszország csak megerősödik, hiszen korábban is sikerült neki a trükközés, így lett például a világ korábbi legnagyobb gabonaimportőréből egy évtized alatt a világ legnagyobb gabonaexportőre. Vagyis, ha a nagy orosz medvét szorongatják, valahogy mindig összeszedi magát.
Ahogy az már lenni szokott, az igazság ennél árnyaltabb. Oroszul kiválóan beszélő, részben itthon, részben Moszkvában élő beszélgetőpartnereink szerint az orosz lakosság valóban nem szenved súlyos hiányjelenségektől. Mivel a szankciókat bevezető országok meglehetősen kevesen vannak – Nyugat-Európa, az Egyesült Államok, illetve egy-két Amerika-barát ázsiai állam –, ezért nem sok olyan árucikk van, amit ne lehetne máshonnan, akár távolabbról beszerezni. Ha nincs francia bor, majd lesz chilei, ha nincs olasz paradicsom, majd érkezik török, ha a norvégok nem szállítanak rákot, Thaiföld majd többet ad el. Igen ám, de a kerülőutas, hosszabb szállítások drágábbak lehetnek, illetve megszaporodhat a hamisítványok száma is. Ráadásul az orosz állampolgároknak körülményesebb Nyugatra utazni, de olykor komoly kihívást jelent az alkatrészszerzés is a nyugat-európai háztartási gépekhez. Aki sportrajongó volt, annak a nemzetközi sportélet hiányzik, a kultúrarajongóknak pedig a több művészeti kapcsolat. Összességében tehát nem igaz, hogy egy átlagorosz semmit nem érez a háborús szankciókból.
Brückner Gergely cikkének folytatását keressék az IPM novemberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
