És merre száguldunk mi, emberek, amikor mesterséges macskát, kutyát, méhet, halat, tücsköt és bogarat tervezünk? Miért nem elégszünk meg a plüssállatokkal? Az etorobotok többsége első látásra jóval kevésbé cuki, emiatt sokszor fújnak is rájuk. Csakhogy a valódi kutyák nem morognak az etorobotkutyákra, mivel az utóbbiakban van valami rejtett vonzerő. Ez ráadásul más fajok etorobotjairól is elmondható.
Nézzünk be egy kutatólaboratóriumba! A steril fények alatt a terráriumban egy apró, fémes csápokkal rendelkező szerkezet pontosan úgy rezeg, mint egy udvarló tücsök. A mozgás utánzása mellett még a fajtársai jelzéseire is válaszol – és elsöprő sikert arat.
De mivel bűvölik el ezek a szerzetek a fajtársaikat, ha nem a külsejükkel? Tekintve, hogy állatokról van szó, azt gondolhatnánk, a kutatók valamiféle feromonnal teszik ellenállhatatlanná a csőváz vagy doboztestű mesterséges lényeket. Néha ezt gyanították azokkal az emberekkel kapcsolatban is, akik távol álltak az adott kor szépségideáljától, mégis sikerrel hódítottak. De a titok mindkét esetben sokkal inkább a kommunikációs kód és a karizma.
Bár az etorobotot nem hajtják szándékok, csak parancssorok, éppen úgy viselkedik, ahogy az adott faj valódi egyedei. És ha ez nem volna elég: akár úgy is, ahogy a faj vezető egyedei. Vagy még azoknál is meggyőzőbben! Ezekben az esetekben pedig az adott csoport tagjai nemhogy nem utasítják el, még követni is hajlandók.
Az állatokat utánzó robotok arra is alkalmasak, hogy beépüljenek különféle közösségekbe és jobb belátásra bírják azok tagjait. A szkeptikus etikusok persze rögtön lecsaphatnak erre: honnan tudjuk ilyen biztosan, mi a „jobb belátás”? Ez a kérdés ősidők óta kísérti az embert, már a bűnbeesés történetében is, amelyben az első emberpár a kígyó sátáni ösztönzésére a jó és a rossz tudója kíván lenni. Ez azóta sem sikerült, így nagyjából máig az számít jónak, amit egy-egy közösség többsége annak fogad el. De hogyan vonatkoztassuk ezt az állatokra? Esetükben az lehet a helyes viselkedés, amit az adott falka, kolónia vagy raj hagy jóvá. A különféle csoportok szempontjai pedig nem feltétlenül esnek egybe. Más a helyénvaló egy szoros, és más egy lazább közösségben. Emitt demokrácia uralkodik, máshol szigorú hierarchia: valahol az apák az odaadó utódgondozók, máshol a színüket sem látják a kölykeik. Ettől még nem tartjuk az előbbieket erkölcsösebbnek, az utóbbiakat pedig elvetemültebbnek – hacsak nem ragadtunk meg a középkorban, amikor még az emberi főbűnök egyikét-másikát is úgy ábrázolták, hogy állatfajokra vetítették azokat.
Ma már igyekszünk egyáltalán nem, vagy legalábbis megértőbben moralizálni az állatok kapcsán, ami ismereteink elmélyülésének köszönhető. Ebben nagy szerepet játszanak az etológusok, akiknek legújabb szerzeményei, az etorobotok is közelebb vihetnek bennünket az állati mozgatórugók kifürkészéséhez. De mégis hogyan?
Jakabffy Éva cikkének folytatását keressék az IPM júniusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
