A világ első műholdja, a szovjet Szputnyik–1 1957. október 4-én állt Föld körüli pályára Bajkonurból. Ettől a dátumtól számítjuk az űrkorszak kezdetét – de az ötlet, hogy a majdani műholdakat felderítésre is lehetne használni, már egy-két évvel korábban komolyan felmerült.
Így aztán nem is meglepő, hogy már az űrkorszak hajnalán próbálkoztak felderítő műholdak – kicsit pongyolább, de ugyancsak kifejező elnevezéssel kémműholdak – felbocsátásával. A hidegháború kellős közepén járunk, amikor a világ két vezető nagyhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió az élet minden területén rivalizált egymással, a propagandától kezdve a gazdasági és tudományos életen át a nukleáris fegyverkezésig. Az első műhold sikere meglehetős ijedelmet keltett a nyugati világban, a technológiai fejlődésben való lemaradásuk érzetét keltette. Megkezdődött hát az űrverseny korszaka is, amelynek kimenetelét igazából az amerikai Apollo-program emberes holdra szállásai döntötték el. Az űrverseny „hivatalos” lezárásának az 1975-ös közös amerikai–szovjet (Apollo–Szojuz) űrrepülést tekintjük.
Volt titok, nincs titok
Az 1950-es és 60-as évek közvéleménye a műholdas felderítésről természetesen vajmi keveset tudhatott, hiszen az előkészületek nem nyilvánosan folytak, az efféle indításokat vagy igyekeztek titokban végrehajtani, vagy valamilyen fedőtörténetet találtak ki az űreszközök feladatára. Amiről ma, utólag a legtöbb technikai részletet tudni, az az amerikaiak CORONA nevű programja. Ezt az 1990-es évek elejéig szigorú titoktartás övezte ugyan, de Bill Clinton elnök az 1995-ben kelt rendeletével feloldotta a régi műholdképek titkosítását. Az elkövetkező évek során napvilágot látott további adatok és dokumentumok alapján jól rekonstruálható, hogyan működött az űrkorszak kezdetén az amerikai műholdas kémtevékenység.
Természetesen a másik hidegháborús fél, a Szovjetunió is működtetett hasonló célú programokat, de azokról még napjainkban is kevesebb részletet tudni (lásd a Műholdas kémkedés szovjet módra című keretes szöveget). A korabeli műszaki megoldások, módszerek és trükkök megismeréséhez kitűnően alkalmas az amerikai kémműholdas programok kezdeti történetének áttekintése.
Ha egyetlen mondatban kellene jellemezni a hidegháború korszakának felderítő műholdjait, azt mondhatjuk, hogy méretük és tömegük hatalmas volt, felvételeiket filmszalagra rögzítették, amelyet vissza kellett juttatni a Földre, a pályán töltött hasznos élettartamuk pedig kifejezetten rövid volt, ezért a folyamatos adatgyűjtés érdekében nagyon sokat indítottak belőlük. Mindebből következik, hogy az űrből végzett kémkedés nem volt olcsó mulatság. Hogy mégis megérte a rá költött pénzt, azt Lyndon B. Johnson elnök 1967-ben úgy fogalmazta meg, hogy ha nem állt volna rendelkezésükre az űrfelvételekből származó információ, akkor az amerikaiak – abban a hamis hitben, hogy a szovjeteknek sokkal több rakétájuk és katonai képességük van, mint valójában – olyan költséges védelmi beruházásokat hajtottak volna végre, amelyekre igazából semmi szükségük nem lett volna. Ilyen módon sokkal több pénzt takarítottak meg annál, mint amennyit a kémműholdas program felemésztett. Egy későbbi elnök, Jimmy Carter pedig 1980-ban úgy érvelt, hogy az amerikai kémműholdak az egész emberiség javát szolgálják, hiszen az adataik hozzájárulnak a stabil világpolitikai helyzet fenntartásához.
Frey Sándor cikkének folytatását keressék az IPM szeptemberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
