Latrinák, bilik, vödrök és pöcegödrök – avagy mihez kezdtünk egykor, ha ránk tört a szükség?

Ami ma egy vízcsobogással tovatűnik, annak higiénikus elhelyezésével az emberiség évezredeken át küzdött. E harcában elsősorban az árnyékszék és az éjjeliedény használata segítette, de a toalett kialakulásának története sok más érdekességet is tartogat.

Az ősember valószínűleg még nem csinált gondot a „mit, hova és hogyan” kérdésből. Ami érthető is, hisz szegény párának volt elég baja a jégkorszakkal, a mamutvadászattal és úgy általában a túléléssel. Ahogy az emberi létforma egyre összetettebb lett, úgy teremtődött meg az igény a természetes szükségletek kulturált elintézésére.

Az ókori köz- és magánillemhelyek kényelme

A legelső illemhelyiségek leletei i. e. 2800 környékéről származnak: az Indus-völgyi civilizáció idején virágzó Harappa és Mohendzso Daro városaiban majdnem minden házhoz tartozott a vízöblítéses vécének egyfajta előképe (ami persze egy elterjedt szóismétlés, hisz a WC eleve a water closet rövidítése). Ugyanis a város alatt a közeli vízgyűjtőhelyek tartalmát roppant összetett és alaposan megtervezett csatornahálózat keringtette, és e csatorna fölé valamennyi házban építettek egy helyiséget, benne kőből egy lyukas ülőkével. Ami ebbe került, azt a kutakból mert vízzel öblítették le a csatornarendszerbe, amely a természetes vizekbe vagy gyűjtőmedencékbe szállította az emberi mellékterméket. Hasonló megoldással bírt az ókori Róma sok magánháza is, sőt Pompejiben – a romok tanúsága szerint – szinte mind. A római kori komfortot azonban árnyalta a tény, hogy a legnagyobb házakban is legfeljebb egy ilyen ülőkét lehetett találni, méghozzá a leggyakrabban a konyhában.

A cikk folytatását megtalálja a laptapir.hu-n!