Tíz dervis elfér egy imaszőnyegen, de két királyt nem bír el egy ország – így tartja a régi perzsa bölcsesség. A mai Iráni Iszlám Köztársaság vallási diktatúrájában viszont egyetlen monarchának sincs hely. Most a legfőbb vallási vezető, Ali Hámenei ajatollah az egyeduralkodó. Csakhogy az ország politikai és gazdasági állapota drámaira fordult. December végén a bigott rezsim ellen terjedő, országos tüntetéssorozat robbant ki, amelynek egyre többen estek áldozatul. Merről merre? És hogyan tovább?
A jó 2500 éves, 1935-ig Perzsa, majd Iráni Császárság utolsó uralkodója, Muhammad Reza Pahlavi (1919–1980) alig 22 évesen léphetett trónra, hasonnevű apja örököseként. A közös árja származásra hivatkozva mindketten határozottan Hitler-barát platformon álltak. Amikor később a császárságba berobbant az olajgazdagság, a Nyugat határozott érdeklődést mutatott az ifjú sah elnyomó rezsimje iránt. A pávatrón ura egyre szorosabb kapcsolatokat alakított ki Amerikával és Izraellel, és olajjövedelmei 1962-re lehetővé tették egy úgynevezett „fehér forradalom” meghirdetését. A „sah és a nép forradalma” ellentmondásos hatásokkal járt. A földosztás kudarcos volta miatt a parasztság elkezdett az amúgy is zsúfolt városokba költözni, Irán pedig rövidesen arra kényszerült, hogy agrártermékeket importáljon.
Eközben a császár támogatói alaposan meggazdagodtak. Hiába az írástudatlanság elleni küzdelem, a siettetett iparosítás és az oktatás fejlődése, a társadalmi egyenlőtlenségek megszaporodása és a rendszer polgári jellege ellen vehemensen tiltakozó síita vallási körökben nőtt az elégedetlenség. A rezsimellenes megmozdulások legfőbb vezetőjét, Ruholláh Homeini ajatollahot először török földre toloncolták, majd később francia emigrációból folytatta lázító tevékenyégét. Az Iránban uralkodó síita iszlám hívei egyre többen fordultak szembe az elnyomó monarchiával, amely váltig önmaga dicsőségét zengte.
De a lakosság szemét nem homályosíthatták el az olyan szuperbemutatók, mint az 1971-ben, Irán 2500. születésnapjára állam- és kormányfők meghívásával, dollármilliókért megrendezett pompás perszepoliszi parti. Egyre tisztábban láthatták, mit művel a sah rettegett titkosrendőrsége, a Szávák. Sokak rokonaitól, barátaitól telt meg a hírhedt teheráni Evin-börtön.
A régi mondást kiforgatva „a sah nem fogdos legyeket”, ám a síita mullahok, mint bigott bögölyrajok kezdték körbezsongani a haldokló császári rendet. „Igaz iszlám forradalmuk” 1978 végére kiteljesedett. Az utolsó sah riadtan – de a kassza jó részével – távozott.
Homeini ajatollah pedig dicsőségben fürödve hazatért francia száműzetéséből, és beindult a teokratikus gőzhenger. 1979. április 1-jén (ennek fele sem tréfa!) kikiáltották az Iszlám Köztársaságot. Még az év őszén felbőszített iszlamisták elfoglalták a teheráni amerikai követséget. Túszul ejtettek 52 diplomatát, és számos, a sahra és Amerikára nézvést kompromittáló dokumentumot hoztak nyilvánosságra. Csak rontott a helyzeten, hogy Jimmy Carter elnök 1980 áprilisában egy kudarcba fulladt akciót indított a túszok kimentésére. Az iráni drámának 444 nap múltán sikerült véget vetni, miután a sah meghalt, Carter megbukott, a kitörő iraki–iráni háború kezdetén pedig Teherán jobbnak látta, ha békülékenynek mutatkozik.
Eljött az ajatollahok és mullahok ideje. Az iszlám forradalom után 10 évvel az agg, 86 esztendős Ruholláh Homeini elhunyt. 1989 óta az időközben már pont hasonló korúvá vált Ali Hámenei áll a helyén. A síita kléruson belüli ellenlábasai (például Rafszandzsáni exelnök és mértéktartó szövetségesei) úgy gondolták, hogy könnyen manipulálható és irányítható vezető lesz. Csalódniuk kellett.
A cikk folytatásából megtudhatják:
- Milyen problémák váltottak ki komoly elégedetlenséget az iráni társadalomban?
- Hogyan reagált a hatalom a tüntetéshullámra múlt év végén?
- Ki és mi következhet most, a háború kirobbanása után?
Benda László cikkét keressék az IPM márciusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
