Egyensúlyban. – Művek az Art Collection Telekom gyűjteményéből

Ludwig Múzeum • Megtekinthető: November 22-ig • Belépőjegy: 1600 Ft

Elkötelezett rajongója vagyok a gyűjteményeknek, annak is, ha magánemberek, annak is, ha vállalatok döntenek úgy, hogy felépítenek egy mikrovilágot, mert minden jó kollekció kerek, érdemi, személyes állítás, nem csak a gyűjtőről, de a nagyvilágról is. A Telekom Art Collection egy válogatása most a Ludwig múzeumban látható. Mit vár az ember egy ilyen anyagtól? Felmerülhet, hogy a művek valami módon kapcsolódnak a cég alapprofiljához, vagyis talán a kommunikációról szólnak majd. Felmerülhet, hogy egy nagy piaci szereplő erődemonstráló kollekciót épít, nagy nevek látványos munkáit vásárolja össze, és a gyűjteményt egyfajta önpozicionáló névjegykártyának szánja. Ilyenből sokat láttam, mindig ugyanaz a pár tucat név rotálódik, nemzetközi sztárok huszonötödjére már eléggé kiüresedett melóival.

Jó, hogy ez nem ilyen. A 2010-ben indult gyűjtemény Kelet- és Közép-Európa-fókuszú, és kortársakból áll. Kell-e mondani, mennyire fontos ez, mert életben tartani a mindenkori jelen művészeti közegét önmagán túlmutató. Lokálisan nagy kortársaink szerepelnek itt, visszatérő elem az életrajzaikban, hogy a Velencei Biennálén képviselték országaikat. Belépve, és bárminemű kísérőszöveg-olvasgatás előtt is érzi az ember, hogy ez a mi sztorink, a mi régiónk ügyei, humora, bonyolultsága, rétegei töltik meg a múzeum tereit. Bizonyos szempontból épp ez tudja elvenni a néző kedvét, aki már eléggé képben van a régió nehéz sztorijaival, és boldogabb lenne egy vidám tengerparti olajképpel. Ezt hiába várja, cserébe beleszerethet abba, hogy ami tényleg annyira kelet-európai, olyan ismerősen bonyolult, kifejezési formáiban meghökkentően eredeti.

Egyik kedvencem Nevin Aladag Stiletto című munkája, apró benyomódások egy nagy ónlemezen. Aztán kiderül, női cipősarkak ütötték be ezeket a kis foltokat, egy török popénekes zenéjére eltáncolt szabad pár óra nyomai. Annyi mindent sűrít ez a látszólag egyszerű tárgy, nők jogait, nagypolitikát, és annak hatalmi szava ellenére is az élet akarását. Műtárgyszerűbb Petra Feriancova munkája, bekeretezett fotók sorát látjuk, de a történetből derül ki, hogy a képek nagyapja hagyatékából származnak, aki galambritkaságokat fényképezett. Keresztes Zsófia furcsa, izgalmas, kicsit zavarba ejtő szobrokat épít, voltaképpen nem tudjuk soha, mit nézünk, de a mozaikokkal burkolt formáknak van valami mágikus vonzereje. Örvénylik Hortensia Mi Kafchin fekete munkája, rejtélyes, sűrű világa van. Egy uroborosztanulmány, egy önnön farkába harapó kígyó, az élet-halál, újjászületés körforgásának egyiptomi szimbóluma.

Egyensúlyban a kiállítás címe, ezt keresi a művekben úgy, hogy mi, nézők már túl vagyunk gyerekkorunkon, ráadásul olyan világban vágyunk rá, amely mostanában állandóan csak kibillen. Próbálunk megoldásokat találni, és a művészet ebben úgy segíthet, hogy megtanít figyelni, a dolgok felszíni rétege mögé látni. •