„Ő bizony csak olyan életű asszony, hogy az urától külön lakik, többnyire koldulással él és közönségesen boszorkányos asszonynak tartatik a városban.” (Nagyszalontai Veress Rebeka boszorkánysága, 1808. július 9.)
Bizonyára mindenki számára ismerős Arany János 1877-ben íródott kései balladája, a Vörös Rébék, amelynek címszereplője Rebi néni, a titokzatos boszorkány, aki szerelmet köt, szerelmet old, rontást végez, és ha szükséges, varjúként menekül el a tett színhelyéről. Ő az, aki, ha valakinek azt mondja „kár”, azt „nagy baj éri és nagy kár”, ezért mindenki tart tőle és kerüli a társaságát. A balladában akkor válik nyilvánvalóvá az asszony boszorkánysága, amikor az Edgar Allen Poe Hollójára emlékeztető vészjóslóan károgó varjat lelövik, és a fáról az idegesítő madár helyett Vörös Rébék esik le.
A legtöbben azt gondolják, hogy Vörös Rébék egy kitalált személy, és Arany János népies elemekkel tarkított balladájának szülöttje azért Vörös, mert vörös hajú, és azért Rébék, mert az boszorkányos hangzású. Pedig Arany oly sok művének (a Toldi-trilógia, a Tetemre hívás és a Tengeri-hántás) szereplőihez hasonlóan Vörös Rébék is valóban létezett. Ő volt az az 1800-as évek elején tevékenykedő hírhedt „szalontai boszorkány”, akiről Nagyszalontán az idősebb korosztály még az 1970-es években is sokat mesélt, holott már csak a szüleiktől és a nagyszüleiktől hallhattak róla. Rébék titokzatos, baljós alakja, babonákkal övezett, hátborzongató személyisége rabul ejtette a népi hiedelmekkel szívesen együtt élő nagyszalontai közösséget. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Arany János sem tudott szabadulni a gyermekkorában hallott helyi „boszorkánymítosztól”. Mivel a költő 1817. évi születésekor Vörös Rébék a 60-as éveiben járhatott, még az is elképzelhető, hogy a kiskorú Arany János hébe-hóba összefutott vele a város macskaköves utcáin.
De ki is volt az igazi Vörös Rébék? Valóban boszorkány volt? Tényleg lelőtték őt, mint ahogy a balladában tették? Vagy mégis inkább a költőóriás fantáziájának szüleménye?
Vörös Rébék, azaz Veress Rebeka az 1750-es években született Nagyszalontán. Felmenőiről nem sokat tudunk, legfeljebb annyit, hogy a Veress családnév, akárcsak a Bajó, a Bagdi, a Bagosi és a Szűts őshonos volt a környéken, ahol a mai napig élnek leszármazottaik. Bár Rebeka esetében már csak oldalági rokonokról beszélhetünk, hiszen lánya, Erzsók a közelben fekvő Gyarakra ment férjhez, és már a történet idején sem volt nagyszalontai lakos. Ennek ellenére a Veress családnév továbbra is igen gyakori a kedves kis mezővárosban.
Veress Rebeka életének első szakasza úgy alakult, ahogyan az az 1700-as évek végén a nők esetében megszokott volt: 20 éves kora előtt férjhez ment, gyerekeket szült, és a tradicionális női szerepkonstrukciók adta gürcölős mindennapokat élte. Rebeka azonban elég szabadságszerető és nonkonformista szemléletű volt ahhoz, hogy sutba vágja a hagyományos női identitást és ne hunyászkodjon meg a férfitársadalom által elvárt normák előtt. Így miután a lányai kirepültek a családi fészekből, elhagyta a férjét, és elkezdte élni a saját életét. Már önmagában ez is megbotránkoztatta a konzervatív mentalitású és a patriarchális normák között élő nagyszalontai közösséget, életvitelének sajátossága nyomán pedig egyenesen a „boszorkány” címkét ragasztották a csodabogár nőre. A helybéliek megfogalmazása szerint: „Ő bizony csak olyan életű asszony, hogy az urától külön lakik, többnyire koldulással él és közönségesen boszorkányos asszonynak tartatik a városban.”
Magyari Hajnalka cikkének folytatását keressék az IPM szeptemberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
