A várva várt váratlan tudománya

Gondatlan baktériumkutató, hosszú előadáson unatkozó matematikus, bogáncsok miatt bosszankodó villamosmérnök. Ami összeköti őket, hogy életüknek egy zavaró momentuma végül szerencsébe fordult át. De vajon véletlen-e az, hogy a véletlenek egyeseknek mintha jobban a kezükre játszanának? S gyakorolható-e annak a művészete, hogy olyasmikre találjunk, amiket nem is kerestünk?

Két nagy magyar író is a családjához tartozott, ő maga tökéletesen járatos az angol és a magyar nyelvben, emellett szintén író: Alexander Brody ezzel együtt sem tudná egyetlen magyar szóval visszaadni kedvenc kifejezését. Így eshetett meg, hogy legújabb, beszélgetős könyve a Megtalálni Serendipityt címmel jelent meg.

Squito, a dobható panorámakamera

Vonzó és a kreativitás kutatói számára jól ismert eszme, hogy miután a tudós rengeteget rágódott egy problémán, félreteszi, majd egy váratlan pillanatban, amikor egészen mással foglalkozik, bevillan a megoldás. De az is előfordul, hogy nincs sem felkészülés, sem probléma, és az ötlet szinte a semmiből bukkan elő.

„Nem próbáltam semmit feltalálni, csak játszottam” – állítja a bostoni Steve Hollinger. A játék abból állt, hogy a stúdiójában egy digitális kamerát hajított egy csomó párna közé. A kamera röptében rögzített néhány, borzalmasan elmosódó fotót. Más csak törölte volna őket, és elfelejtette volna az egészet, Hollinger azonban felvillanyozódott a nagy lehetőségtől: mi mindent láthat meg egy, a levegőben száguldó felvevőgép! Így jött létre a Squito, a giroszkópokkal és érzékelőkkel felszerelt, labda alakú, dobható kamera. Átdobható patakon, vagy begurítható akár egy szervizcsatornába is, így különféle, nem emberi nézőpontokból képes felvételeket készíteni.

Perspektívaváltás: ez jellemző többek között azokra az emberekre is, akik első látásra Fortuna kegyeltjeinek tűnnek.

Szerendipitás és személyiség

Kádár Annamária pszichológus a szerendipitást a nagyfokú rugalmas alkalmazkodóképességgel kapcsolja össze. A különösen rugalmas személyek „képesek a helyzetek újraértelmezésére, és értéket kovácsolnak a váratlan lehetőségekből. Ez nem mindig tudatos folyamat, inkább azokról a helyzetekről van szó, amikor a figyelem fókusza »véletlenül« áttevődik a probléma valamely más területére, ahol megjelenik egy teljesen más perspektíva és a helyzetből való kiút. A szerendipitás nem más, mint a palló, amely áthidalja az álmaink és a valóság között tátongó szakadékot. Ez a palló láthatatlan: csak az fogja érezni, hogy ott van, aki rá mer lépni.”

Számos szerző ért egyet abban, hogy a véletlenszerű felfedezések valójában nem véletlenek. Adott szokatlan jelenséget az egyik kutató csupán mellékes zajnak tekint, míg a másik tüzetesen is megvizsgálja. Szent-Györgyi Albert így fogalmaz: a nagy felfedezés „abból áll, hogy az ember meglátja azt, amit más is lát, de olyat gondol el, amit senki más nem gondolt”.

Modern életünk meglepően sok eszközét fedezték fel véletlenül, ilyen a gyufa, a szacharin, a röntgen, a biztonsági üveg, a mikrohullámú sütő, de számos gyógyszer is.

Vajon csak kevesek előtt áll nyitva a felfedezés útja? Vagy trenírozhatjuk elménket arra, hogy több véletlen felfedezést tegyünk? Elsőre furcsa kérdés, hiszen hogyan tervezhetnénk meg éppen azt, hogy nem tervezett helyen nem várt dolgokat találjunk? Sanda Erdelez információtudós kutató (Missouri Egyetem) mégis évtizedeken át kereste a választ erre. Horvátországban töltött fiataléveiben szenvedélyévé vált, hogy egy halom könyvbe és megsárgult fóliánsba merül bele, hátha valami értékes és meglepő kerül a szeme elé. Ahogy a magyarban, a horvát nyelvben sincs olyan szó, amely megragadná a nem várt felfedezés borzongását. Ezért Erdelez igencsak megörült, amikor az 1980-as években, immár az Egyesült Államokban, találkozott a furcsa kifejezéssel.

A szerendipitást manapság könnyen társítjuk a szerencsével, de eredetileg egészen máson volt a hangsúly. Az angol szótárakban csak az 1970-es évek óta szereplő szót ennél jóval régebben, a 18. században fabrikálta Horace Walpole angol író, művészettörténész és régiségbúvár, Orford grófja, a híres brit miniszterelnök Robert Walpole fia. A világ egyik legtermékenyebb levélírójának számított, összes levelét 31 kötetben jelentették meg. 1754-ben twickenhambeli kastélyának homályában történetesen II. György király Firenzében tartózkodó egyik udvaroncának írta meg, honnan is eredt az új szó ötlete: „Ez akkor történt, amikor egyszer olvastam egy ostoba tündérmesét, amelynek Serendip három hercege volt a címe. Őfenségeik utazásaik közben – egyrészt a véletlennek, másrészt éles elméjüknek köszönhetően – mindig fölfedeztek valamit, amit valójában nem is kerestek. Egyikük például rájött arra, hogy egy a jobb szemére vak teve nemrég végigment ugyanazon az úton – a fű ugyanis csak az út bal oldalán volt lelegelve, bár a fű minősége ott rosszabb volt, mint az út jobb oldalán. Érti már, mi a serendipity?”

A perzsa mesében szereplő Serendip szigete Srí Lanka régi neve. A hercegeknek apjuk, Serendip hatalmas és gazdag királya személyre szóló elméleti és gyakorlati nevelést biztosított, majd ezután külhonba küldte őket, hogy ott kipróbálják, mennyit ér a tudásuk.

Walpole a levélben azt is kifejti, hogy ez az ősi mese alapvető gondolatot tartalmaz az emberi géniuszról: „Ahogy a felségek utaztak, mindig olyan dolgokról tettek felfedezéseket, méghozzá a véletlen és a találékonyságuk révén, amelyek nem is foglalkoztatták őket.” Az író szóleleménye tehát a véletlen felfedezésekre való különleges adottságot fejezte ki, vagyis képességre utalt, nem a szerencsére.

Sanda Erdelez egyetért azzal, hogy a szerendipitás olyasmi, amit az ember idéz elő. Ennek alátámasztására végzett el egy vizsgálatot 100 alannyal: arra volt kíváncsi, hogyan teremtik vagy éppen nem teremtik meg a maguk „véletlenjeit”. Kiderült, hogy az emberek messze nem egyenlők e téren. De mi teszi a fő különbséget?

Az egyik csoport tagjai igen hatékonyak és célorientáltak, figyelmüket remekül összpontosítják főbb feladataikra. Ellenállnak a netes szörfölés, a görgetés és az üzenetek csábításának, még akkor is, amikor információkat keresnek. A másik csoporthoz tartozók viszont könnyen megfeledkeznek a lényegről, mindenfelé elkalandoznak, olyasmikre pazarolják az idejüket, amelyekből sem nekik, sem másoknak nem származik haszna. Az első csoport nyilván a siker útját járja, míg a második csoport nem viszi sokra – kivéve, ha a szerendipitásról van szó. A véletlen felfedezéseknek a tágas, ellazult figyelem kedvez. Az ilyen emberek arról számolnak be, hogy ahová csak néznek, szerencsés meglepetésekre bukkannak. E szuperfelfedezők szeretnek minden konkrét cél nélkül kutakodni, például viktoriánus újságokat nézegetni, mert tudják, hogy a legváratlanabb helyeken is találhatnak kincseket. A nem felfedezők figyelmi fókusza szűk, nem szívesen kalandoznak el a perifériákra. A legtöbben valószínűleg a két szélsőség közé esnek: ők az alkalmi felfedezők, néhány szerencsés momentummal a hátuk mögött. Erdelez szerint mindez hozzáállás kérdése is: akkor válhatunk szuperfelfedezőkké, ha elhisszük, hogy azok vagyunk, s hogy rendelkezünk egyfajta láthatatlan antennával, amely nyomra vezet minket.

Véletlen felfedezések

Az ezredfordulóhoz közeledve 500 brit orvos véleménye alapján „a 20. század orvosi csodája” címet hatalmas fölénnyel az első antibiotikum, a penicillin nyerte el. Felfedezésének története egyben a szerendipitás klasszikus illusztrációja is.

A Nobel-díjas Alexander Fleming laborjában eredetileg nem az antibiotikum felfedezésén dolgoztak, hanem baktériumminták kitenyésztésén és a törzsek azonosításán. A nagy áttörésben szerepet játszott a sietség és a hanyagság is: a baktériumkutató 1928-ban úgy ment szabadságra, hogy nem tisztította meg a munkaasztalát. Visszatértekor igencsak elkeserítette, hogy egy különösen fontos Staphylococcus mintáját penészgomba támadta meg. Megdöbbenve látta ugyanakkor, hogy ahol a tenyészet a zöldes-kékes penésszel érintkezett, ott teljesen nyoma veszett az elpusztíthatatlannak hitt, gyilkos baktériumnak. Kiderült, hogy a szóban forgó gombafaj a Penicillium notatum. Innen lett a baktériumölő csodaszer neve penicillin.

A történelem és a tudomány tele van a szerendipitás eseteivel. Egyes kutatók olyasmit fedeznek fel, ami teljesen távol esik a területüktől. 1826-ban John Walker angol gyógyszerész a laboratóriumában különféle anyagokat kevergetett fa keverőpálcájával. Az egyik anyag sehogy sem akart lejönni róla. Úgy gondolta, ha a földhöz dörzsöli, az segít a problémán. De az anyag nemhogy nem jött le, hanem meggyulladt: ez volt a gyufa feltalálásának pillanata.

Percy Spencer családi körülményei miatt arra kényszerült, hogy félbehagyja a gimnáziumot. Autodidakta módon képezte magát keresett mérnökké és radarspecialistává. Egy alkalommal mikrohullámokat tesztelt egy radarkészülék előtt, s arra lett figyelmes, hogy a zsebében lévő csokis szelet olvadni kezdett. Egyből a mikrohullámokat keverte gyanúba. Az elképzelés tesztelésére kollégáival más élelmiszereket is kitettek a mikrohullámok hatásának. Amikor a pattogatni való kukoricaszemekkel próbálkoztak, azok szanaszét repültek a szobában. Ezután egy kanna oldalába lyukat fúrtak úgy, hogy a mikrohullámok közvetlenül ezen keresztül jussanak az edény belsejébe, és beletettek egy tojást. Ez olyan gyorsan megfőtt, hogy azonnal Percy egyik kannába kukkantó kollégája arcába robbant.

Az 1945-ben Radarange néven szabadalmaztatott mikrohullámú sütő első kereskedelmi célú verziója több mint 1,8 méter magas volt, 3 mázsánál is többet nyomott, és az ára egy kisebb vagyonnal ért fel. Az első megfizethető és megfelelő méretű mikrókkal, 1967-ben vette kezdetét a katonai laboratóriumból „kiszabadult” konyhai eszköz világhódító útja. Spencert a Massachusetts-i Egyetem tiszteletbeli doktorává avatta, és az Egyesült Államok Tudományos Akadémiája is beválasztotta tagjai közé.

A svájci George de Mestral 1950-ben kutyájával tett egy hosszabb sétát a földjein, azonban amikor hazaért, bosszantó dolgot vett észre: nadrágja alja és kutyájának szőre tele lett bogánccsal. Szerencsére pont kéznél volt a mikroszkópja, amellyel alaposan megvizsgálta a bogáncsot, és rájött, hogy apró kis kampókkal „ragasztja” oda magát a szövethez vagy a szőrhöz. Pár nap alatt lemásolta a bogáncs kampóit, és feltalálta a tépőzárat.

A tudósok gyakran a szerendipitás híres eseteivel támasztják alá, hogy mennyire megéri az adófizetők milliárdjait évről évre a kíváncsiság által hajtott alapkutatásokba fektetni. Ugyanezen alapon állítják, hogy a kutatás ellenőrzésére irányuló kormányzati erőfeszítések a gazdasági vagy társadalmi haszon fokozása céljából a legjobb esetben is hiábavalók, a legrosszabb esetben pedig károsak.

De valójában mennyire fontos a tudománynak a szerendipitás? A tudósok döntéshozókkal folytatott vitája régóta anekdotikus bizonyítékokon nyugszik. Igen ritka, hogy egy tanulmány megpróbálná számszerűsíteni, a tudományos haladás mennyiben volt tényleg szerencsén alapuló.

A szerendipitás többféle formát ölthet, okainak és hatásainak kibogozhatatlan hálózatát nehéz felfejteni. Nem állnak rendelkezésre olyan adatok, amelyek segítenének a nyomon követésében. Ezért a kutatások a tudományban megjelenő szerendipitásra mint filozófiai fogalomra összpontosítottak.

Az Európai Kutatási Tanács úgy döntött, változtat ezen. A biokémikusból társadalomtudóssá lett Ohid Yaqubnak (Sussex-i Egyetem, Brighton) 1,4 milliós ösztöndíjat adott, hogy gyűjtsön bizonyítékokat a szerendipitás tudományban betöltött szerepével kapcsolatban. De mi ennek a módja?

Először is, Yaqub új meghatározást ad a szerendipitásnak. Túl a szerencsés véletleneken, négy alaptípusát jelöli meg. Az első, amikor egy adott területen lefolytatott kutatás egy másikon vezet felfedezéshez, mint amikor 1943-ban a mustárgázrobbanás okainak vizsgálata kapcsán merült fel a kemoterápia ötlete. A második esetben az invenció teljesen nyílt vizsgálódásból ered, ilyen például a röntgensugárzás. Azután születhetnek eredmények úgy is, hogy a keresett megoldáshoz nem a várt úton jutnak el: például a gumi vulkanizálásának véletlen felfedezésekor. Megint más felfedezések olyan problémára adnak megoldást, amely csak később támad: az autó szélvédőjének törésálló üvegét először egy leesett laboratóriumi lombikban figyelték meg.

Robert K. Merton archívumában tallózva Yaqub történelmi példák százait gyűjtötte össze. Ezekből körvonalazódott, milyen mechanizmusok révén áll elő a szerendipitás. Ide tartoznak az éleslátó megfigyelések, a hibák és a kontrollált hanyagság; utóbbi hagyja, hogy váratlan dolgok történjenek, miközben forrásaikat nyomon követi. Azt is kimutatja, hogy az emberek hálózatainak együttműködése hogyan vezet váratlan felfedezésekhez.

Yaqub csapata ösztöndíjakat követő publikációkat és szabadalmakat követ nyomon, hogy meghatározza, mennyire gyakori a szerendipitás, mennyire fontos és milyen a természete. Ez segíthet a döntéshozóknak meghatározni, mi lehet a tudományos kutatások támogatásának leghatékonyabb módja. Ha a szerencsés véletlenek éppolyan valószínűséggel bukkannak fel célirányos kutatások, mint „blue-skies research” (kíváncsiság vezérelte kutatás, alapkutatás) során, az gyengítheti az elképzelést, miszerint a szerendipitás és a célzott kutatás szükségképpen ellentétesek egymással.

Szabad teret adni a kíváncsi elméknek: bizonyára ez a legjobb módja annak, hogy felfedezések szülessenek. De nem árt tesztelni ezt az elképzelést. Miután az adófizetők egyre hangosabban fejezik ki az ellenőrzés és elszámolás iránti igényeiket, a Petri-csészékről és a nem tapadó serpenyőkről szóló sztorik hiába lenyűgözők, többé már nem elégségesek a meggyőzéshez.