A természetbúvárokat jó előre figyelmeztetem: itt és most nem a hüllők osztályába tartozó, ősi eredetű kínai csíkosteknősökről ejtünk szót, hanem azokról a Mennyei Birodalomból elszármazott tudósokról és diákokról, akik a tényleg felsőfokú képzettség reményében indultak útnak Amerikába. De fordult a kocka és az agyszivattyú (brain drain), és jelenleg egyre többen visszatérnek a szülőföldjükre. Vajon miért?
A teknőcök fogalmát a közelmúltban főleg az „Óperencián túl” tanuló kínai diákokra használták, akik szünidőben rendre hazalátogattak a családjukhoz. Az odakint a tudományban befutott nagymenő honfitársaikat jobbára már csak meghívott előadóként láthatják viszont – ha nem honfiúi alázatból, hát tisztes tiszteletdíjakért. Mindennek hosszadalmas az előtörténete.
Vonzások és taszítások az aranyhegyek felé
A 19. század második felében a távol-keleti monarchia bomladozni kezdett. A Kínai Császárság 1911-es megdöntését követő több évtizedes polgárháború elől újabb hullámokban menekültek a délkeleti tengermellékről külföldre, főleg a birodalom hátországába, Délkelet-Ázsiába. De az Egyesült Államokban is egyre nőtt a huacsiaók (a tengerentúli kínaiak) száma. Az újabb generációk alatt folyamatosan szaporodott az otthonról taszító, amott pedig vonzó tényezők száma. Így az egykor sanyarú sorsú kelet-ázsiai birodalomból milliószám tántorogtak ki a szépreményű fiatalok az amerikai „ígéret földjére”. A korlátlan lehetőségek hazájában kezdetben inkább a vadnyugat meghódításában, a vasúti sínek lerakásában, majd a kínai negyedek (chinatown) megalapozásában vettek részt egyre aktívabban. Ennek a történelmi folyamatnak a regényszerű feldolgozását adja Lisa See magyar nyelven is megjelent aprólékos írása, az Aranyhegyen című kötet.
Az üzleti szellemmel hagyományosan megáldott és összetartó diaszpórában sokan annyira megtollasodtak, hogy volt idő, amikor a világ 10 leggazdagabb polgára között négy délkelet-ázsiai és hongkongi kínai nábob szerepelt az amerikai Forbes magazin dollármilliárdos listáján. A glóbusz szupergazdag krőzusainak lajstromában újabban csak az amerikaiak előzik meg a kapitalizálódó „vörös Kína” jól képzett iparbáróinak számát. Manapság az Nvidia alapító-társelnöke, a tajvani–amerikai Jensen Huang kapaszkodik egyre feljebb, potom 160 milliárdosra becsült magánvagyonával.
Időközben ugyanis a „reform és nyitás” jegyében Kína brutális fejlődést produkált már a legkorszerűbb hadiipar területén is. Rohamosan nőtt az életszínvonal, a felsőoktatás kiemelkedő fellegvárai pedig a legelőkelőbb nemzetközi egyetemek közé emelkedtek. A nagy cégek és a vezető egyetemek az anyagi lehetőségekkel is képesek növelni a csáberejüket. Márpedig köztudomású, hogy a kínaiak nagy figyelmet fordítanak az utódaik neveltetésére. Aligha véletlen, hogy megannyi kiemelkedő káder gyermeke tanult és tanul az amerikai elitegyetemeken. Még a nemzeti öntudatot és hűséget mantrázó, megfellebbezhetetlen tekintélyű elnök-pártfőtitkár, Hszi Csin-ping egyetlen leánya, Hszi Ming-cö is a Harvardon szerezte alapdiplomáját – igaz, álnéven szerepelt a diáklistákon. A végzés után hazatért, ő ennél felsőbb osztályba ugyanis már nemigen léphet.
A cikk folytatásából megtudhatják:
- Ki volt az a kínai rakétatudós, akit kiutasítottak Amerikából?
- Kik azok a tudósok, akik a szülőhazájukban elvégzett kutatásért kapták meg a Nobel-díjat?
- Mekkora a kutatói szabadság Amerikában és Kínában?
Benda László cikkét keressék az IPM januári számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
