Látszólagos ellentmondásnak tűnhet: nem tudjuk szabadon eldönteni, hogy az adott pillanatban képesek vagyunk-e a szabad döntésre. Így ez a szabadság messze nem korlátlan, csupán egy mozgástér, amely néha oly tágas, hogy megajándékoz az illúzióval: urai vagyunk saját magunknak.
Máskor viszont annyira beszűkül, hogy olyan, mintha tetteink felett nem lenne semmi hatalmunk. Olykor pedig, amikor az önkontroll teljes holtpontra jut, megjelenhetnek (ön)destruktív viselkedések is.
De miért olyan hullámzó az akaraterő képessége? Agyi hírvivők, hormonok, nap- és évszakok, stressz: csak néhány mindazon tényezők közül, amelyek beleszólnak, mennyi energiánk marad a viselkedésünk irányítására. Ráadásul ezek részben befolyásolhatatlan dolgoktól is függenek. Ilyenek például az örökletes adottságok és az életkor. Ami a genetikát illeti, az önkontrollal kapcsolatos nehézségekért nem egy, és nem is két gén felel, hanem több száz. De ez a tulajdonság így is csak részben öröklött, ezért szinte mindenki képes szert tenni bizonyos szintű önuralomra. A homloklebeny serdülőkori érése is ebbe az irányba hat, ennek köszönhetően fiatal felnőttként általában már kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a hirtelen impulzusoknak. Feltéve, hogy az agyfejlődést nem húzta keresztül súlyos kémiai vagy viselkedéses addikció, utóbbi esetében például a szerencsejáték-, a vásárlás-, a videójáték- vagy az okostelefon-függőség.
Jakabffy Éva cikkének folytatását keressék az IPM márciusi számában vagy a laptapir.hu oldalon!
