A kékharisnya kifejezést sokáig pejoratív értelmű szóként használták a tanult, művelt nőkre. Kevesen tudják, hogy az első kékharisnya igazából egy férfi volt, és hogy létezett egy kor, amikor kifejezetten sikknek számított kékharisnyának lenni. A Kékharisnya Klub nőtagjainak története és a közöttük kialakult kölcsönös támogatás ma is inspiráló.
A jelenkori szervezeti és gazdasági működés gyakran használt fogalmai közé tartozik a networking. Ezalatt általában információk és szolgáltatások cseréjét értjük egyének, csoportok vagy intézmények között, illetve olyan, tudatosan ápolt kapcsolatok rendszerét, amelyek a szakmai érvényesülést vagy előrejutást segítik. Bár a kifejezés modernnek hat, a jelenség korántsem új. Sőt, az egyik legkülönlegesebb formája a 18. század második felének szalonéletében valósult meg, azon belül is a Kékharisnya Társaság működésében, méghozzá a női tagok között – annak ellenére, hogy a nőket évszázadokon keresztül ábrázolták olyan szereplőkként, akik állítólag képtelenek az együttműködésre. Nos, a kékharisnyák alaposan rácáfoltak erre az előítéletre.
A szalonok eredete és az angol szalonélet
Az első szalont az 1620-as évek táján hozta létre Catherine de Vivonne, vagyis Rambouillet márkiné, akinek híres Kék Szalonjában (avagy a Chambre Bleue–jében)a művészi, értelmiségi tárasaság krémje gyűlt össze, férfiak és nők vegyesen. A szalon mint intellektuális találkozóhely hamarosan valóságos intézménnyé vált, ahol a hangsúly az értelmes dispután, a beszélgetésen, a politikai, filozófiai, tudományos és irodalmi kérdések megvitatásán volt. A későbbiekben a szalonokat már csak férfiak látogatták, ám továbbra is nők vezették ezeket. A női összefogás fogalma ebben itt is megjelent: a szalonok háziasszonyai ugyanis nemcsak a művészeket és a politikai ügyeket támogatták, de egymást is. Rambouillet márkiné például a szalonjában karolta fel a híres írónőt, Madeleine de Scudéryt, Madame Lambert pártfogoltja pedig Madame Tencin volt, akire rá is hagyta a szalonját, tőle pedig Madame Geoffrin vette át a stafétát hasonló módon.
Angliában a szalonélet némileg különbözött a franciától: a legtöbb irodalmi fókuszú és sokkal kevésbé átpolitizált volt, a nemek arányát pedig a résztvevők között is kiegyenlítettség jellemezte. Hasonlóság ugyanakkor, hogy Angliában is egy bizonyos hölgyhöz kötődött annak felvirágzása. Ő volt Elizabeth Montagu, aki jómódú, de nem főnemesi családban nőtt fel, amelyben apja a korabeli szokásokhoz képest széles műveltséget biztosított lányainak. Fiatal korában lett Portland hercegnéjének (kora egyik legjelentősebb műgyűjtőjének) barátnője és társalkodónője, aki mellett felfedezte, hogy mennyi potenciál rejlik abban, ha a művelt nők átadhatják egymásnak az ismereteiket. Házassága Edward Montaguval anyagi biztonságot és társadalmi függetlenséget hozott számára, így londoni házát élete céljának szentelhette: olyan közeget alakított ki, amelyben a nők is bebizonyíthatják, hogy annyi kreatív potenciállal és intellektuális készséggel bírnak, mint a férfiak. A Montagu körül formálódó társaságot már a kortársak is külön névvel illették, ez volt a Kékharisnya Klub vagy Kékharisnya Társaság. A kifejezés – noha később a tanult nő egyik pejoratív szinonimája lett – eredetileg egy férfihoz kötődik: Benjamin Stillingfleet botanikus egy alkalommal nem az elvárt, elegáns, fehér selyemharisnyában, hanem egyszerű, kék festésű harisnyában jelent meg Montagu házában, állítólag azért, mert terepmunkából érkezett. A következő alkalommal valaki tréfásan megjegyezte: „Mi lesz velünk a kékharisnya nélkül?” Innentől fogva a tagokra ráragadt a kékharisnya név, amit büszkén viseltek, hiszen esetükben azt szimbolizálta, hogy körükben az intellektuális erőfeszítést többre értékelik a külcsínynél.
A cikk folytatásából megtudhatják:
- Mi volt az a harisnyás hálózat?
- Kiket segítettek ajánlásokkal és támogatásokkal a kékharisnyák?
- Mi vezetett a klub és a szalonélet leáldozásához?
Budai Lotti cikkének folytatását keressék az IPM márciusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
