„Siófok egykori legdrágább szállodájának két épülete, Kakuk József és Eppich Ede salgótarjáni bányászok nevét viseli, akiket 1919-ben a horthysta Magasházi-különítmény a szálloda pincéjében megkínzott és legyilkolt. Az üdülő előtt a parton, a padokon, ahol azelőtt fekete alapon rikító sárga betűkkel a Hindu-csokoládé kiválóságát hirdették a reklámfeliratok, ma ilyen szövegek olvashatók: »Harcos múltad, mártírhalálod emléke örökké köztünk marad, Kakuk József salgótarjáni bányász!«”
Hiába gondolnánk e szövegről, hogy a képzelet szüleménye, nagyon is valóságos. A Népszava 1950 augusztusában megjelent üdülői riportja ugyanúgy a korszak abszurditását fejezi ki, mint a Rajk-per csőszkunyhója, a magyar gyapot, vagy az első ötéves terv lehetetlen célkitűzései a vas és acél országáról. Akkoriban mindennapos volt, hogy ártatlan szállodaneveket tiltsanak be, munkaversenyt emlegessenek ott, ahol mindenki pihenésre vágyik, és a gyári munkások ebédidőben, gyakran ebéd helyett pártlapot elemezzenek. Ennek a világnak a működése és működtetése nyilvánvalóan a folyamatos hazugságon alapult. Még az idézett két mondatban is hazudnak, és nemcsak azért, mert Kakuk József 1940-ben, Eppich Ede pedig 1942-ben halt meg. Ennél sokkal nagyobb hazugság volt megpróbálni eladni azt képtelenséget, hogy nyáron dolgozók tömegei veszik birtokukba a Balatont. Valójában nemhogy tízezrek, de még ezrek sem részesülhettek a balatoni üdülés áldásaiból. Már csak azért sem, mert nem volt megfelelő közlekedés, sem szálláshelyek. A hatalomnak pedig nem állt szándékában változtatni ezen. Beszédes adat, hogy 1951–52-ben a költségvetés összesen 1 millió forintot szánt a balatoni fejlesztésekre, ugyanakkor a metróépítésre 2 milliárdot, ami épp kétezerszer több. Ami pedig a szálláshelyeket illeti, azokból még az 50-es évek végén is összesen 1700 volt.
Legát Tibor cikkét és a hozzá kapcsolódó gazdag képanyagot a júliusi IPM-ben találják. Keressék az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
