„A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.”
Kétségtelen, hogy a francia íróóriás, Victor Hugo kijelentése örök érvényű, azonban a mindenkori hatalom az emberiség kezdete óta igyekezett ellenőrizni, kontrollálni és a saját képére formálva közvetíteni a kultúrát, amelynek jelentős befolyással bíró művészi kifejezési eszközként természetesen a zene is szerves részét képezte.
A szűk értelemben vett intézményesített cenzúrával – azaz a hatalom által politikai, vallási vagy morális alapon felügyelt információáramlással – már Servius Tullius római király intézkedései között is találkozhatunk, elsőként azonban csak a Kr. e. 3. században, az ősi Kínai Birodalomban foglaltak törvénybe efféle rendelkezéseket. A vallási cenzúra egyik leghíresebb példája a katolikus egyház által 1559-ben kiadott Index librorum prohibitum, azaz a Tiltott könyvek jegyzéke volt.
Amíg a diktatúrákban a hivatalos kultúrpolitikával szembeszegülő művészeket akár közvetlen fizikai fenyegetés (börtön, haláltábor vagy kivégzés) is érheti, addig a demokráciákban többnyire forrásmegvonással és pénzbüntetéssel fenyegetik a szabályszegőket. Minél erőteljesebben szól bele a politika a kultúra terjesztésébe, annál inkább korlátozza a művészi szabadságot, ugyanakkor az erőszakra vagy kábítószer-használatra buzdító szövegek, illetve az obszcén kifejezések tilalmával bizonyos társadalmi csoportokat (kisebbségek, gyermekek) megvédhet a káros hatásoktól.
A cenzúra a különböző műfajok közül természetesen a zenét mint jellemzően vokális és instrumentális kulturális kifejezési formát is érinti. Az éneklés és a hangszereken játszott dallamok az emberiség leghatásosabb kommunikációs csatornái közé sorolhatók, hiszen képesek közösségeket teremteni és érzelmeket szítani, ami akár veszélyessé is válhat a mindenkori hatalom számára. Nem meglepő, hogy Franco tábornok hatalomra jutását követően azonnal betiltották a spanyol polgárháború idejéből ismert köztársasági mozgalmi dalt, a No pasaránt. Ugyanez történt a 19. század alkonyán az indiánok spirituális szellemtáncszertartásával is, mert az amerikai hatóságok tartottak annak zavargást keltő erejétől.
Hérodotosz szerint az ókori Egyiptomban a papság előjoga volt eldönteni, hogy milyen zenei stílus felel meg a közerkölcsnek. Az oktatásban eszerint szabták meg a tananyagot, ezzel is igyekeztek megőrizni a fiatalok erkölcsi tisztaságát. Hasonló elvek vezérelték a híres athéni filozófus, Platón munkásságát is, aki az Állam című művében a zeneművészet szigorú ellenőrzése mellett érvelt, mivel az rendkívül mélyen képes megragadni az emberi lelket és hatást gyakorolni arra. Éppen ezért bizonyos hangnemek és ritmusok nemkívánatos érzelmeket gerjeszthetnek a hallgatóságban, így alááshatják a társadalmi harmóniát és veszélyeztethetik az állam rendjének fenntartását.
Hegedüs Péter cikkének folytatását keressék az IPM júniusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
