A belarusz Bátyuska batyuja

Ha igaz, amit a moszkvai Nagy Hivatalosságok állí­tanak, hogy Ukrajna történelmileg nem is létező államalakulat, csupán egy mesterséges tákolmány, Fehéroroszország (újólag Belarusz) legalább annyira kompország. A história hordaléka sodorta keletre-nyugatra. Jelentős része hol Lengyelország keleti csücske volt, hol meg Moszkva fennhatóságát nyögte. Különleges öröksége mindmáig jellemzi Európa utolsó diktatúráját.

Aljakszandr Lukasenka (régies átí­rásban Lukasenko) belarusz elnök sok mindent megélt, sok mindenkit túlélt. Az egyszerű parasztcsaládba született és hamar elárvult ifjú a szovjet érában volt egy harckocsizó egység politikai tisztje, határőr és határtalanul lelkes Komszomol-vezető, majd párttitkár. Később egy szovhoz (állami gazdaság) igazgatójaként munkált a központilag lebontott tervek túlteljesí­tésén.
A régi rend lebontása után népképviselő. Az egyetlen, aki a Szovjetunió szétesését szentesí­tő szerződés ratifikálása ellen szavazott a minszki parlamentben. Egy ideig hősként tekintettek rá mint a korrupcióellenes vizsgálóbizottság vezetőjére. Populista szózatai harsányan szóltak a frissiben lelt függetlenség ájerében. Ostorozta a nyugatról plántálandó modelleket, í­mhol akár antiszemita megjegyzésekkel fűszerezett demagógiával bí­rálta az “Új Világrend” apostolait. Még negyvenéves sem volt, amikor a csodára várók csúcsára ért. 1994 nyara óta, jó két évtizede államfő. Egyben a szovjet félmúlt félelmetes őre.
A megújulástól is “független” köztársaságban kevés változás ment végbe (hivatala változatlanul a minszki Marx téren leledzik), a korrupció leküzdése terén szintúgy csekélyek az eredmények. A helyzet bonyolódott, az elnöki megnyilatkozások egyszerűek maradtak. Lukasenka kitartott, és – legalábbis a hivatalos választási végelszámolások szerint – népe kitartott mellette.
Második hivatali periódusának vége felé maga kezdeményezte, hogy az államfőt váltig újra lehessen választani. Megbí­zható többséggel (több mint erős kétharmaddal) megszavazták, bár ellenlábasai szerint megbí­zhatatlanok a hivatalossá lett számok. Ellenfeleit elhallgattatta, vagy kiszorí­totta hazájából. Elnökjelölt riválisait olykor megverték, nemritkán letartóztatták. Ellenzékét következetesen a Nyugat “ötödik hadoszlopaként” gyalázta. A tőle elidegenedett egykori helyettes kormányfő vagy a vele szembefordult korábbi belügyminiszter eltűnt. No nem a történelem süllyesztőjében. Egyszer s mindörökké.
A Gazda belarusz beceneve: Bátyka – Atyácska, vagy mondhatnám: Bátyó. De kevesen mernek bratyizni vele. Való igaz, mindahány választási győzelme után rendre a moszkvai Nagy Testvér gratulált neki elsőként. Oroszországhoz fűződő kapcsolatrendszere mindvégig meghatározónak bizonyult. Sietve fölzárkózott minden ottani kezdeményezéshez. Annak idején Borisz Jelcinnel még államszövetségi szerződést is aláí­rt (netán annak leendő elnöki tisztére ácsingózott), majd Putyin sietve megálljt parancsolt neki. Ezután a kazah elnökkel együtt elsőként csatlakozott a birodalom újjáépí­tésén sertepertélő Nagy Orosz kezdeményezte vámunióhoz, majd az idén január elején létrejött Eurázsiai Gazdasági Unióhoz. Mert ahogy Lukasenka hajtogatja: politikájának egyetlen alternatí­vája a bizonytalanság. Addig meg marad a diktatúra bizonyossága. Országában szinte rezzenetlenül áll a régi modell.
Megállt az idő? Egy picinyt elmozdult. A minszki órásóriás átállí­totta: 2011-ben eltörölte a téli időszámí­tást. Még az órák is idomultak a moszkvaihoz. így az elnök az idén azt is elérte, hogy a korábbi évektől eltérően, elsőként már ő üdvözölhette alattvalóit újévkor a televí­zióban. Addig ugyanis az egy órával előbbre járó orosz elnök évköszöntő beszéde megelőzte – már este 11-kor élőben kapcsolták Moszkvát. Az újra meglelt szinkronitás jegyében persze mindkét beszéd orosz nyelven hangzott el.

Békéltető bábszerep

A belarusz Bátyka következetesen úgy tett, mint akire nem hatnak sem a szí­nes posztszovjet (grúz, ukrán, kirgiz) forradalmak, sem a diktatúrákat elsöprő arab tavasz fejleményei. Belügyi apparátusa (itt máig KGB-nek hí­vják) állt a vártán. Az állambiztonság központja mögött megbúvó “Amerikanka” hí­rhedt vizsgálati celláiban sokszor sűrűsödött a forgalom.
Igaz, amikor a Krí­mben élő oroszok “kérésének” eleget téve Putyin visszatérí­tette a félszigetet Moszkva kebelére, már a minszki góré is gondolkodóba eshetett. Számos keleti megyéjét éppúgy nagyorosz kegyből csatolták Szovjet-Belorussziához, ahogy Hruscsov a Krí­mmel megajándékozta Kijevet. Sőt, a Moszkvából minimum bátorí­tott kelet-ukrajnai véres válság szeparatista szele már erősen megérintette Lukasenkát. Rögvest közvetí­tőnek ajánlkozott, és a testvérháború beszüntetésére szólí­tott fel. Ne legyen kétségünk afelől, mindez pusztába kiáltott szó csupán, egészen addig, amí­g a Kreml rá nem kényszerül arra, hogy legyen füle a halláshoz.
Szüksége is volt a békéltető bábszerepre. A Putyin (és nem Oroszország) elleni nyugati szankciók ugyanis Lukasenka rezsimjére is lesújtottak. A Kreml nem késlekedett a válasszal. Csak azért, hogy Minszkben is emlékezzenek, ki az úr a háznál az újdonatúj Eurázsiai Gazdasági Unióban. Moszkva azonmód behozatali tilalmat rendelt el a szerinte csupán átcí­mkézett fehérorosz (eredendően európai) importárukra. Kushadt kereskedelmi küzdelem kezdődött. Ez a döntés “buta, sőt agyatlan” volt – izmozott egy pillanatig a keresetlen stí­lusáról ismert minszki főnök. Persze biztos, ami biztos, menten hozzátette: szerinte Putyin mit sem tudott az orosz agrárlobbi galád kampányáról. Egyes hí­rek szerint a rubel bedőlése nyomán Lukasenka még azzal a követeléssel is előállt, hogy élelmiszer-kivitelének árait dollárban szabják meg.
Ha ez sem lett volna elég, hirtelen Kijevben termett. Kérdés, hogy eme nagy ugrását teljesen önszántából tette-e, vagy moszkvai ösztökélésre rugózott ekkorát. Előzőleg ugyanis az orosz elnök egyik jobbkeze, Alekszej Puskov, a Duma külügyi bizottságának elnöke – szintúgy kendőzetlen proletár őszinteséggel – odahadonászott: ha a minszki nagyúr túlságosan is az Egyesült íllamok ölébe hajlik, könnyen MiloÅ¡ević, Szaddám Huszein vagy Kadhafi sorsára juthat.
Amióta Lukasenka próbálgatja a békéltető császár új ruháját, látszólag önállósuló föllépése nem maradt hatástalan. Az év első felében az Európai Unió soros elnökségét betöltő lettek meghí­vták a májusi rigai keleti partnerségi csúcsra. Márpedig tudvalévő, hogy a belarusz bajnok régóta nem bejáratos Brüsszelbe. Nem kétséges, ha enyhülést szeretne elérni – például ví­zumügyekben , ideát ennek is megszabják az árát. Minimum résnyire kellene nyitnia a politikai bebörtönzöttek előtt a sűrű tömlöcök kapuját. Az elnöknek jól jöhetne az alku: valamelyest legitimálhatná teljhatalmát, netán némi védelmet sejtetne választási utóvédharcához. Igaz, ehhez a kikacsintáshoz Moszkvának is lesz pár keresetlen szava.

Zajtalan zavarelhárí­tás

Hányszor hallhatták, hogy homokszemcsék türemkedtek a végrehajtó gépezet fogaskerekei közé. A jégkorongimádó belarusz “szövetségi kapitány” nem késlekedett a mentő ötlettel: az egész csatársort lecserélte. Lett új kormányfő, kulcsminiszterek vették a batyujukat. Nem volt kétséges: az elnök emberei a parlamentben áldásukat adják a változásokra, hogy a pénzügyek áldatlan állapotait megfékezzék. A Bátyuska saját emberét, volt kabinetfőnökét, korábbi moszkvai nagykövetét, Andrej Kobjakovot nevezte ki miniszterelnökké.
Egyidejűleg Lukasenka egyfajta új gazdaságpolitikát (NEP) hirdetett. Jó évszázada ez volt a lenini szovjethatalom kiútkereső változata a hirtelen jött államosí­tási őrület megzabolázására. A magánszektornak tett kedvezményekkel próbálná kifogni a szelet az elvadult kommunista vitorlákból. A fehérorosz elnök ezért fehéren-feketén kijelentette: valamennyi tulajdonformának egyenlő esélyeket í­gér. Nagy kérdés, hogy az egykor volt szovhozigazgató mennyire tekinti taktikai húzásnak az új kezdeményezést.
A minisztereknek mostantól – állí­tólag – nemcsak az a házi feladatuk, hogy hozzák a központi tervszámokat. Nagyobb önállóságot kapnak, a berozsdásodott állami vállalatoknak pedig a mennyiségi mutatók helyett a minőségre, a nagyobb hatékonyságra kell kihegyezniük a lebontott tervutasí­tásokat. Mindenkinek beruházókat kell keresnie, hogy beléphessen a 21. századba. És mindezt hazai árucikkek fölfuttatásával. A kereskedelmi minisztérium az év végén bezáratott olyan boltokat, amelyek kizárólag importárukat forgalmaztak. Az ellátó hálózat részeseinek idén újabb korlátozást kellett megszenvedniük: megtiltották az áremelést, még ha a termelők költségei emelkedtek is. “Mostantól elvszerűen í­gy kell eljárni! – dicsért az elnök. – A minisztérium különösebb zaj nélkül kezébe vette a dolgok irányí­tását!” És a gyakorlatban? Tagadhatatlan, hogy a helyi sajtót már régen beoltották “zajártalom” okozása ellen.
Maradtak a tények. Az ország mind a mai napig a szovjet tí­pusú tervgazdálkodás nyűgeit nyögi. A független állam több mint erősen függ a moszkvai köldökzsinórtól és pénzügyi mankótól. Moszkva sokáig hazai áron tolta a naftát legszorosabb szövetségesének, amely kicsinykét finomí­tott rajta, majd kevéssé finomkodva világpiaci áron nyomta tovább – nyugatra. Ha a kis testvér kicsit dacolt, odaát, keleten húztak egyet-kettőt a gázcsap srófján. A fehéroroszoknak váltig emlékezniük kell a korábbi orosz-ukrán gázháborúkra! Tetemes tranzakcióikat hagyományosan orosz rubelben bonyolí­tják. ím a helyzetet ugyancsak bonyolí­tják a nyugati szankciók által mélybe nyomott nyersanyagárak, a Kreml csappanó bevételei.
A következmények nem maradtak el. A fehérorosz aranytartalékok radikálisan csappantak. A behozatal apadt. A külkereskedelem áruösszetétele torzult. A kivitel akadozott. Amikor honfitársai megérezték a rubelválság előszelét, hajszába kezdtek, hogy pénzüket dollárra vagy euróra váltsák. A központi bank válaszul 30 százalékos illetéket rótt ki a pénzváltásra. Utóbb hiába csökkentették a komissziót, a belarusz rubel (mert persze tulajdon pénzüket változatlanul í­gy titulálják) leértékelése elodázhatatlanná vált. Nosza, 2015 elején mintegy futószalagon folyamodott ehhez a minszki pénzügyi hatóság. A feketepiac titkon duzzadt. A külföldi fizetőeszközökért negyedével többet adtak, mint a nemzeti bank. Hí­rek terjedtek el a pénzváltás betiltásáról.
A közszolgálati médiumok ázsiója mértéktelenül devalválódott. A megí­gért nyugdí­jemelés elmaradt. A koros korosztály eleddig hitt Lukasenka idevágó í­géreteinek. Korábban nyögvenyelős bér- és nyugdí­jemelésekkel sokak támogatását megvette azzal a jelszóval: biztonságot kaptok, ha politikailag nem nyugtalankodtok. ítmeneti megoldásnak látszott, igaz, a fehéroroszok évtizedek óta hozzászoktak, hogy “átmeneti időket élünk”.
A Bátyó márpedig mindvégig ódzkodott a nyugati tí­pusú gazdasági sokkterápiától. Maradtak hát a sokkoló közállapotok. És a lukas hordók. Mostanra netán népének is lassan teli lesz – a batyuja? A populista elnök mintha sarokba szorult volna. Igaz, már többször elparentálták, ám a trükkös tüzér tartani tudta magát.

Örökös kritikák és a tí­zéves trónörökös

A novemberben tartandó legközelebbi elnökválasztásig nem árt leporolnia demagóg beszélőkéjét, hogy akár saját békés utóéletéről gondoskodjon. Pedig a rossz nyelvek szerint még magánéletében is hosszú távra tervez. Gyerekkori szerelmétől, két nagyobb fia anyjától nem vált el, bár évtizedek óta nem élnek együtt. 2004-ben házasságon kí­vül született Nyikolaj fiával, aki máig hétpecsétes titokban tartott kapcsolatból származik, előszeretettel mutatkozik együtt a nyilvánosság előtt. A kissrác választáskor hasonló öltönyben, dí­szszemlén azonos uniformisban tündököl atyjával. Ő pedig – egyes hí­rek szerint – már az utódlásra készí­ti elő a fiút. A kisded életkorát figyelembe véve az elnök igencsak távlatosan gondolkozik.
Jelenlegi mandátuma jövő januárban jár le. Ki tudja, mi vár rá? Majd egyszer. Talán a felsőoktatási dolgozók idegállapotát kí­vánta fölajzani, amikor nemrég kijelentette: “Ha egyszer befejezem a politikai pályafutásom, nem volna ellenemre, hogy taní­tsak. Például egyetemi rektorként! Ez lenne a kedvenc elfoglaltságom.” A gondolat főleg azokban okoz fennakadást, akik tudván tudják, hogy a Bátyuska annak idején nemigen hitt a lenini “tanulni, tanulni, tanulni” jelszóban. Beérte a pedagógiai főiskola elvégzésével, igaz, szovhozbéli előmeneteléhez tí­z évvel később szüksége volt egy agrárdiplomára is. Lett.
Az elnök esetleges tudományos ambí­ciói miatt persze aggódjanak az otthon maradott professzorok. A talán legtekintélyesebbnek tartott fehérorosz egyetem ugyanis jó évtizede külhonban, a szomszédos Litvánia fővárosában működik. Az 1992-ben, nem utolsósorban Soros György támogatásával létrehozott Európai Humánegyetem 2004-ben vált végképp kegyvesztetté a korántsem humánus elnök szemében. Előbb központi épületébe egy minisztérium fészkelte be magát, majd megvonták oktatási engedélyét. Ekkor költözött Vilniusba. A demokratikusan fogant univerzitás élére pedig nem elnöki ukázzal kerülhet valaki. így az ottani rektori székben józan ésszel nem számí­tanak üresedésre.
Az önjelölt minszki professzor a külföldről rendre őt ért bí­rálatokra mindig is a nép fiától megszokott egyszerűséggel válaszolt: “Évtizedek óta mást se hallok. Már megszoktam. Csakhogy mifelénk a nép a saját maga gazdája.” Hacsak nem ő, Lukasenka személyesen. Elvégre kilenc és fél millió alattvalója folyvást azt hallhatta: a politika az emberért van. Diktatúrákban adott erre a válasz: és mi napról napra látjuk is azt az embert!

Idült idézetek Lukasenkától

“Még elnökökre is lehet nyomást gyakorolni – magyarázta a fehérorosz államfő Vlagyimir Putyin bizonyí­tványát, amikor az orosz elnök 2013-ben elvált. – Akár egy lány vagy asszony is erre sarkallhatta őt. Én viszont a világért sem sokkolnám ilyesmivel idősebb gyermekeim anyját.” (Galina asszonytól csakugyan nem vált el, bár köztudottan régóta nem élnek együtt.)
“Két évig dolgozott velem – mondta Daria Smanairól, a korábbi szépségkirálynőről, akivel együtt lesifotósok lefényképezték egy jégkorongmeccsen. – Tudják, sok gyönyörű asszony tevékenykedett az elnöki adminisztrációban. Nézzék csak: egyik oldalamon a fiam, a másikon egy szép lány – még mindig jobb, mint savanyú arcú hivatalnokokkal mutatkozni.”
“Nem tudom, miféle is egy diktátor – fejtegette, miután azzal vádolták, hogy ő lenne Európa utolsó diktátora. – Pedig akár irigyelhetném is magam. Nahát! Én vagyok Európa egyetlen és utolsó diktátora? De hiszen nincs még egy ilyen az egész világon.”
“Csak nézzen ki az ablakon – biztatott pompás palotájában egy riportert, aki az elnyomásról faggatta. – Nincs kerí­tés. Sehol egy őr. Ez egy olyan ország, ahol mindenki biztonságban érezheti magát.” (Rács mögött vagy emigrációban élő ellenzékiek nem feltétlenül osztják a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásairól hí­rhedt elnök nézetét, aki eleddig csakugyan nagy biztonságban érezhette magát.)
Alattvalói szerint a mókás elnök érti a viccet, de nem szereti – ha az róla szól.