Az, hogy “a szó elszáll”, számos esetben okozhat bonyodalmat. Érthető tehát, miért alakult ki a beszédben elhangzottak egyidejű rögzítésének igénye már az ókorban. Erre akkoriban a jegyzetelés nyújtott lehetőséget, melynek hatékonyságát az írásjelek egyszerűsítése, összevonása segítette. A későbbi századok során már egyszerűsített jelekből álló rendszerek kidolgozására is sor került – és megszülethetett a gyorsírás.
A gyorsírás elnevezés kissé megtévesztő, hiszen tulajdonképpen nem gyors írásról, hanem hatékony írásról van szó. Első kézzelfogható emlékei az időszámításunk kezdetét megelőző századokból, Görögországból származnak – bár minden bizonnyal ennek is lehettek előzményei a fejlett íráskultúrával rendelkező országokban, például Egyiptomban.
Gyorsírás használatára utal egy i. e. 4. századi kőfelirat-töredék, melyet az Akropoliszon találtak, a delphoi Apollón-templom egyik kőfelirata az i. e. 3. századból, és két szerződésszöveg az i. e. 2. századból. Az utóbbiak egyike kiváltképp érdekes, mivel nem más, mint egy gyorsírástanárral kötött képzési megállapodás.
Természetesen a rómaiak figyelmét sem kerülte el ez a praktikus írásmód – náluk először egy költő, Quintus Ennius (i. e. 239-169) alkotott mintegy 1100 egyszerűsített betűjelet a közírásban használt betűkből. Később más rómaiak is próbálkoztak ilyesmivel, ám az első igazi gyorsírási rendszert Marcus Tullius Tiro (i. e. 103-i. sz. 4.) hozta létre. Tiro rabszolgaként jött a világra, és a nagy szónok, Cicero apjának házában nevelkedett. Felnőve Cicero írnoka, titkára és jóbarátja lett, 50 éves korában pedig szabadságlevelet is kapott tőle. A nyelvi jellegzetességekhez is alkalmazkodó Tiro-féle gyorsírási rendszer az egész Római Birodalomban elterjedt annak ellenére, hogy elsajátításához hosszabb időre volt szükség.
A középkorban a gyorsírás sokat veszített a jelentőségéből, habár szerzetesek, udvari írnokok azért gyakorta használták. Újabb fénykorát az iparosodás hozta el – először ott, ahol ez a folyamat a legkorábban kezdődött: Angliában.
 |
A gyorsírás nem veszélytelen foglalkozás. Ez a 17. századi holland ábrázolás Brescia püspökét, a mára szentté avatott Imolai Kassziuszt örökíti meg, akit állítólag saját íróeszközeikkel szurkáltak agyon tanítványai a 4. században, mert túl sok gyorsírási leckét adott nekik feladatul
A szálak Angliába vezetnek
Egy szerzetes, John of Tilbury már a 12. században saját szógyorsírást alakított ki Tiro rendszeréből kiindulva, az angol gyorsírás atyjának azonban mégsem őt, hanem az orvos és szerzetes Timotheus Brightot (1550-1615), az első angol nyelvű gyorsírási tankönyv szerzőjét tekinthetjük. A modern gyorsírás alapjait egy angol pap, John Willis 1602-ben megjelent, “Art of stenography” című műve teremtette meg. Willis nevezte elsőként sztenográfiának a gyorsírást – ez a szó görög eredetű, és szűkírásként fordítható.
S ha már itt tartunk: a gyorsírásnak számos más neve is volt korábban – például tachigráfia, azaz gyors- vagy szaporaírás, brachigráfia, vagyis rövidírás. De ismert volt a futóírás, sebesírás, villámírás és még jó néhány más elnevezés is. Magyarországon leginkább a sztenográfia, majd a magyar nyelvújítás nyomán a gyorsírás szó honosodott meg.
Kovács Imre megyei szolgabíró, nyelvújításunk egyik támogatója (1792-1862) használta elsőként a gyorsírás elnevezést 1821-ben kiadott könyvének címében: “Stenographia, vagy a’ Sebes-, másképen Gyors-írás mestersége”. A szálak ez esetben is Angliáig vezetnek, Kovács ugyanis Johann Caspar Danzer osztrák őrnagy fordítását dolgozta át, aki viszont az angol Taylor gyorsírási rendszerét ültette át latin, majd német nyelvre.
Samuel Taylor (1748/49-1811), aki egyébként másik szenvedélyéről, a horgászatról is írt szakkönyvet, 1773-ban kezdte kidolgozni saját sztenográfiai szisztémáját, 1786-ban megjelent esszéjében pedig már szabványosított univerzális sztenográfiai rendszer kialakítására tett javaslatot. Sikerrel járt, és a továbbiakban Oxfordban, valamint Skócia és írország egyetemein sok éven át oktatta módszerét. Sőt, ugyanezt világszerte számos más nyelvterületen, köztük francia, német, spanyol, olasz, svéd, holland, portugál és magyar nyelven is alkalmazni kezdték. Taylor rendszerének térhódítását még inkább értékelhetjük azt a tényt figyelembe véve, hogy Angliában már a 17. században mintegy 40 gyorsírási rendszer létezett.
Taylor sikerességével csak az agilis Isaac Pitmané (1813-1897) vetekedhetett, aki 17 évesen ismerkedett meg a gyorsírással, majd nyelvtudományi tanulmányait követően gyorsírási magániskolát hozott létre, sőt: a képzési formák megreformálójaként, levelezési egyesületen keresztül távoktatást is folytatott. A Pitman-féle gyorsírást francia, spanyol, német nyelvekre is átültették. Magyar nyelvű alkalmazásának is akadt kezdeményezője, ám kevés eredménnyel.
 |
Samuel Taylor 1786-ban adta közre esszéjét a sztenográfia egységes szabványa megteremtésének igényével. Képünkön könyvének egyik ábrája látható
 |
 |
Isaac Pitman világszerte működő gyorsírás-oktatási hálózatot hozott létre, emellett fiaival könyvkiadót működtetett. Saját gyorsírási rendszerével írva Arthur Conan Doyle-műveket is megjelentetett
A szaporaírás újabb hívei
A magyar nyelvű, magyar rendszerű gyorsírás kezdetei nem a Taylor-Danzer-Kovács fémjelezte, amúgy jelentős szakkönyvhöz, hanem egy másikhoz köthetők. Mégpedig ahhoz, amely “A’ steganographiának 1-ső könyve. A’ Tachygraphia vagy Szapora írás módja, mellyel mint a’ Pasigraphiának Philosophica vagy Universalis nyelvnek is első vonásait, közre botsát zsengeképpen Gáti István” címmel jelent meg, 1820-ban.
Gáti (1749-1843) evangélikus lelkész, író volt, de Máramaros megyében táblabíró is, és nagyrészt az irodalomnak élt. Szemléletéről, törekvéseiről sokat elárul két másik könyvének címe: “A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések” (1780), “Elmélkedések a magyar dialektusról, lexiconról és helyesírásról” (1821). Azért is küzdött, hogy az országgyűlési naplót magyar nyelven vezessék, amit 1790-re el is ért. “Mellesleg” úttörője volt a geometriai rendszerű gyorsírási módszerek elvetésének, és a folyóírás betűiből formált rendszert 1796-ban. Mint látható, ennek publikálására azért elég sokat, 24 évet kellett várnia.
A geometriai rendszerű, álló jellegű gyorsírások fontos jellemzői közé tartozik, hogy jeleik mértani elemekből épülnek fel, és közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor viszont sok helyen szögesednek, ami fékezi az írásmozgás lendületét. Ilyen volt Tayloré is. Ezzel szemben a grafikus gyorsírási rendszerek a folyóírás, a kurzíva elemeire alapoznak, ívesebb, közíráshoz hasonlóbb formákat alkalmaznak, jeleiket kötővonal kapcsolja össze, és kissé jobbra dőlőek, ami segít az írástempó növelésében. A 19. század közepén túl mind több ország gyorsírói látták be, hogy inkább a kurzív írásokból érdemes kiindulni, beleértve a magyarokat is.
A jogi végzettségű, öt nyelvet beszélő Hajnik Károly (1806-1866) azonban még Taylort követte. Temesvári aljegyző korában, Gáti István könyvéből sajátította el, és éveken át gyakorolta a Taylor-féle gyorsírást, maga alkotta jelekkel is kiegészítette, és mire 1832-36-ban, mint első parlamenti gyorsírónk munkába állt Pozsonyban, már kiválóan gyorsírt magyarul, latinul és németül. Å lett a gyorsírással készült parlamenti napló első szerkesztője is. Az 1840-es évek elején Batthyány Lajos gróf költségén Münchenbe utazhatott Franz Xaver Gabelsbergerhez, akinek gyorsírórendszere akkor már világhírűnek számított. Hajnik ennek ellenére a Taylor-rendszer híve maradt, és erre oktatta tanítványait is.
Pályája egy ideig szépen ívelt felfelé: részt vett az 1843. április 10-én tartott, Kossuth Lajos által szervezett első magyar gyorsíróversenyen, szerkesztette a magyarországi és erdélyi országgyűlések gyorsírási naplóit, 1848-ban állandó országgyűlési főnökké nevezték ki, és Erdély kormánybiztosa lett. A szabadságharc leverését követően viszont előfordult, hogy könyvesbolti eladóként kellett fenntartania magát; könyveket, lapot szerkesztett. Idővel folytatta országgyűlési munkáját is, ám a fiatalok egy része már nem őt követte, hanem az újszerű német módszerek iránt érdeklődött.
 |
Első parlamenti gyorsírónk, a Taylor-rendszert követő Hajnik Károly érdemeiről idővel “megfeledkezett” az országgyűlési iroda ügyeit intéző bizottmány. Az érdeklődés ekkor már az új, német rendszerekre irányult
 |
 |
Fenyvessy Adolf és Kónyi Manó Markovitscsal ellentétben nem Gabelsberger, hanem Stolze rendszerét támogatta
 |
A Magyar Posta “Nagy idők – nagy események” sorozatában 1963-ban adott ki bélyeget a magyar grafikus gyorsírás 100 éves évfordulója és annak meghonosítója, Markovits Iván tiszteletére
 |
A könnyen kapcsolható jeleket tartalmazó Gabelsberger-Markovits-rendszer egészen 1927-ig a legnépszerűbbnek számított hazánkban; német és magyar nyelven is alkalmazható volt
Új módszerek a hazai gyorsírásban
A modern német gyorsírás egyik úttörője, Franz Xaver Gabelsberger (1789-1849) állami hivatalnokként jelentős tisztségeket látott el, szabad idejét viszont szívesen töltötte a grafikus jegyek írásának tanulmányozásával. 1817-ben grafikus gyorsírási rendszert alkotott, és 1829-ben a bajor kormány megbízásából már nyilvános gyorsírási tanfolyamot tartott. Szisztémáját első alkalommal 1834-ben ismertette írásban, “Anleitung zur deutschen Redezeichenkunst oder Stenographie” című munkájában. A Gabelsberger-féle gyorsírás először Bajorországban, majd Szászországban terjedt el, azután Ausztriában, majd Magyarországon is.
Emellett Wilhelm Stolze (1789-1867) gyorsírása is rendkívül népszerűvé vált német nyelvterületen. Stolze egy biztosítótársaságnál dolgozott, később könyvügynök, majd tisztviselő lett, ám igazi szenvedélye a gyorsíráshoz fűződött – mellyel még gimnazistaként ismerkedett meg. Miután megalkotta saját rendszerét, tanítványaival 1848-tól gyorsíróként a bajor parlamentben dolgozott, később a gyorsiroda főnökévé nevezték ki. Elismerte, de kritikával is illette Gabelsberger rendszerét, melynél hatékonyabbat kívánt bevezetni. Tankönyve, a “Teoretisch-praktisches Lerhbuch der deutschen Stenographie” 1841-ben jelent meg.
Gabelsberger és Stolze gyorsírási rendszereit nálunk két, ugyancsak jeles gyorsíró honosította meg: Markovits Iván (1838-1893) és Fenyvessy Adolf (1837-1920).
Markovits, akinek ma Budán is, Szegeden is utca őrzi a nevét, Körmöcbányán született, gimnazista évei során ismerkedett meg a német geometrikus rendszerekkel, és 16 évesen már tanította is a gyorsírást. Később jogot tanult Bécsben; itt sajátította el Gabelsberger rendszerét. Dolgozott a birodalmi tanács gyorsírójaként, publikált az 1863-tól megjelenő, Gyorsírászat című magyar gyorsírási folyóiratban. 1867-ben ő maga vette át e lap utódja, a Gyorsírászati Lapok főszerkesztői székét. Hazatérve, pályájának egyik kimagasló teljesítményeként átültette nyelvünkre a Gabelsberger-féle gyorsírást, amelyet Magyarországon a továbbiakban Gabelsberger-Markovits-rendszerként (GM) emlegettek. 1927-ig ez volt nálunk a legelterjedtebb gyorsírási metódus. 1868-ban az Országgyűlési Gyorsiroda ellenőrző gyorsírójává nevezték ki Markovitsot, aki hozzávetőlegesen 25 éven át dolgozott a parlamentben.
A vele szinte egyidős, zalaegerszegi születésű, gazdasági újságíróként is tevékenykedő, magyar királyi udvari tanácsosi címmel is elismert Fenyvessy viszont a Stolze-rendszer mellett tette le a voksát. Miután sikerült azt – nyelvészek bevonásával – a magyar nyelvre alkalmaznia, magától Stolzétól kért és kapott jóváhagyást munkájához, melyet “A magyar gyorsírászat kimerítő tankönyve” című könyvében tett nyilvánossá, 1863-ban. Rövidesen, 1865-ben már az Országgyűlési Gyorsiroda vezetői feladatait látta el, és egészen 1911-ig maradt e pozícióban. A gyorsiroda létrehozásában is aktív szerepet vállalt, Kónyi Manóval (1842-1917) együttműködve. Kónyi, aki többek között arról nevezetes, hogy ő rendezte sajtó alá Deák Ferenc beszédeit 6 kötetben, és hogy ő alapította Fenyvessyvel a Magyar Gyorsíró című szakközlönyt, Bécsben sajátította el a Stolze-féle gyorsírást, és csaknem 20 esztendőn át vezette az országgyűlési gyorsírói hivatalt.
ím olyan neves gyorsírónk is akadt, aki úgy vélekedett, hogy sem a Gabelsberger-féle, sem a Stolze-féle rendszer nem tökéletes, előnyeiket azonban érdemes lenne megtartani egy újabb gyorsírási metódus keretében.
 |
Radnai Béla, az egységes magyar gyorsírás megteremtője arról is nevezetes volt, hogy lelkes műgyűjtőként jelentős kortárs képzőművészeti gyűjteményt hozott létre
 |
 |
A Radnai-féle egységes magyar gyorsírást ismertető tankönyvek számos területen nyújthattak praktikus segítséget
Egységben az erő
Az igazi áttörést Radnai Béla (1891-1962) érte el; benne tisztelhetjük az egységes magyar gyorsírás megalkotóját. Nem sokkal azután, hogy érettségijének napján gyorsírástanítói oklevelet is szerzett, már saját gyorsírási módszerét tanította a budapesti I. kerületi gimnáziumban. 1912-ben “Az egyszerű gyorsírás tankönyve” címen ismertette új, önálló gyorsírási rendszerét, melynek alapja a magánhangzó-jelölés egyszerűsége és a következetes, Fabro elképzeléseire is építő rövidítési rendszer volt. Radnai időközben bölcsészdiplomát szerzett, majd rögtön a diplomaszerzése után a frontra vonult, ahol súlyos megpróbáltatásokat kellett átélnie. Szerencsére túlélte a háborút, így még hosszan örvendhetett szakmai eredményeinek. 1922 és 1961 között gyorsíróiskola-igazgató volt, a Magyar Gyorsírók Országos Szövetségének 1927-től ügyvezető elnöke, majd 1952-ig elnöke. Számos tankönyvet írt, emellett ő szerkesztette 1911-ben a Gyorsírási Szemlét, 1913 és 1944 között pedig a Gyorsírástudomány című folyóiratot.
A Radnai-rendszer feltette a koronát a hazai gyorsírás addigi történetére: 1926-ban engedélyezte véglegesen a Közoktatásügyi Minisztérium, 1927. január 4-étől pedig egységes magyar gyorsírásként lépett életbe.
A gyorsírás ezután még évtizedeken át megtartotta jelentőségét – ám a fejlett hang- és képrögzítési technikák korában lassacskán háttérbe szorult. A nagy múltú Országgyűlési Gyorsiroda azonban – bár 1952-ben megszűnt, és feladatait jó ideig a Magyar Távirati Iroda gyorsírói látták el – 1997-ben újraalakult, és a Törvényhozási Igazgatóság fennhatósága alatt jelenleg is működik.
| Gyorsírás – gépesítve? Izgalmas újdonságról számolt be 1881-ben a Vasárnapi Újság: arról, hogy a francia parlamentben már gyorsírógép segíti a munkát. “Nem ártana, ha a mi képviselőházunk figyelmét fordítaná eme gépre” – vélekedik a “Gyorsíró-gép” című cikk szerzője, akinek ismertetőjéből számos részletet tudhatunk meg a modern készülékről.
Eddig a szónoki beszédeket, mint tudvalevő, külön írással, az úgynevezett gyorsírással irják le. De ennek megvannak hátrányai. Csak sok idő alatt gyakorolhatja magát valaki annyira bele, hogy folyékony beszédet leirni tudjon, s akkor is rövid idő alatt kifárad, úgy, hogy gyűlések alkalmával több gyorsírót kell mindig alkalmazni. Azonkívül a gyorsírói följegyzésnek közönséges írásra való áttétele is sok dolgot ad, s miután a gyorsirási jegyek gyakran nagyon hasonlítanak egymáshoz, gyakori az eset, hogy a gyorsiró másként adott vissza egyes szavakat, mint a hogy mondva voltak. A parlamenti vitatkozások olvasói tudhatják, hogy a szónokok hányszor emelnek a miatt panaszt, mert szavaikat elferdítette a gyorsiró.
Az új gépen mindez nem történhetik meg. Ott az író igen kényelmesen működik, a jeleket a gép tisztán irja le, s alig néhány nap alatt mindenki egészen begyakorolhatja magát kezelésébe. |
