Szédí­tő tempó a papí­ron

Az, hogy “a szó elszáll”, számos esetben okozhat bonyodalmat. Érthető tehát, miért alakult ki a beszédben elhangzottak egyidejű rögzí­tésének igénye már az ókorban. Erre akkoriban a jegyzetelés nyújtott lehetőséget, melynek hatékonyságát az í­rásjelek egyszerűsí­tése, összevonása segí­tette. A későbbi századok során már egyszerűsí­tett jelekből álló rendszerek kidolgozására is sor került – és megszülethetett a gyorsí­rás.

A gyorsí­rás elnevezés kissé megtévesztő, hiszen tulajdonképpen nem gyors í­rásról, hanem hatékony í­rásról van szó. Első kézzelfogható emlékei az időszámí­tásunk kezdetét megelőző századokból, Görögországból származnak – bár minden bizonnyal ennek is lehettek előzményei a fejlett í­ráskultúrával rendelkező országokban, például Egyiptomban.

Gyorsí­rás használatára utal egy i. e. 4. századi kőfelirat-töredék, melyet az Akropoliszon találtak, a delphoi Apollón-templom egyik kőfelirata az i. e. 3. századból, és két szerződésszöveg az i. e. 2. századból. Az utóbbiak egyike kiváltképp érdekes, mivel nem más, mint egy gyorsí­rástanárral kötött képzési megállapodás.
Természetesen a rómaiak figyelmét sem kerülte el ez a praktikus í­rásmód – náluk először egy költő, Quintus Ennius (i. e. 239-169) alkotott mintegy 1100 egyszerűsí­tett betűjelet a közí­rásban használt betűkből. Később más rómaiak is próbálkoztak ilyesmivel, ám az első igazi gyorsí­rási rendszert Marcus Tullius Tiro (i. e. 103-i. sz. 4.) hozta létre. Tiro rabszolgaként jött a világra, és a nagy szónok, Cicero apjának házában nevelkedett. Felnőve Cicero í­rnoka, titkára és jóbarátja lett, 50 éves korában pedig szabadságlevelet is kapott tőle. A nyelvi jellegzetességekhez is alkalmazkodó Tiro-féle gyorsí­rási rendszer az egész Római Birodalomban elterjedt annak ellenére, hogy elsajátí­tásához hosszabb időre volt szükség.
A középkorban a gyorsí­rás sokat veszí­tett a jelentőségéből, habár szerzetesek, udvari í­rnokok azért gyakorta használták. Újabb fénykorát az iparosodás hozta el – először ott, ahol ez a folyamat a legkorábban kezdődött: Angliában.

A gyorsí­rás nem veszélytelen foglalkozás. Ez a 17. századi holland ábrázolás Brescia püspökét, a mára szentté avatott Imolai Kassziuszt örökí­ti meg, akit állí­tólag saját í­róeszközeikkel szurkáltak agyon taní­tványai a 4. században, mert túl sok gyorsí­rási leckét adott nekik feladatul

A szálak Angliába vezetnek
Egy szerzetes, John of Tilbury már a 12. században saját szógyorsí­rást alakí­tott ki Tiro rendszeréből kiindulva, az angol gyorsí­rás atyjának azonban mégsem őt, hanem az orvos és szerzetes Timotheus Brightot (1550-1615), az első angol nyelvű gyorsí­rási tankönyv szerzőjét tekinthetjük. A modern gyorsí­rás alapjait egy angol pap, John Willis 1602-ben megjelent, “Art of stenography” cí­mű műve teremtette meg. Willis nevezte elsőként sztenográfiának a gyorsí­rást – ez a szó görög eredetű, és szűkí­rásként fordí­tható.
S ha már itt tartunk: a gyorsí­rásnak számos más neve is volt korábban – például tachigráfia, azaz gyors- vagy szaporaí­rás, brachigráfia, vagyis rövidí­rás. De ismert volt a futóí­rás, sebesí­rás, villámí­rás és még jó néhány más elnevezés is. Magyarországon leginkább a sztenográfia, majd a magyar nyelvújí­tás nyomán a gyorsí­rás szó honosodott meg.
Kovács Imre megyei szolgabí­ró, nyelvújí­tásunk egyik támogatója (1792-1862) használta elsőként a gyorsí­rás elnevezést 1821-ben kiadott könyvének cí­mében: “Stenographia, vagy a’ Sebes-, másképen Gyors-í­rás mestersége”. A szálak ez esetben is Angliáig vezetnek, Kovács ugyanis Johann Caspar Danzer osztrák őrnagy fordí­tását dolgozta át, aki viszont az angol Taylor gyorsí­rási rendszerét ültette át latin, majd német nyelvre.
Samuel Taylor (1748/49-1811), aki egyébként másik szenvedélyéről, a horgászatról is í­rt szakkönyvet, 1773-ban kezdte kidolgozni saját sztenográfiai szisztémáját, 1786-ban megjelent esszéjében pedig már szabványosí­tott univerzális sztenográfiai rendszer kialakí­tására tett javaslatot. Sikerrel járt, és a továbbiakban Oxfordban, valamint Skócia és írország egyetemein sok éven át oktatta módszerét. Sőt, ugyanezt világszerte számos más nyelvterületen, köztük francia, német, spanyol, olasz, svéd, holland, portugál és magyar nyelven is alkalmazni kezdték. Taylor rendszerének térhódí­tását még inkább értékelhetjük azt a tényt figyelembe véve, hogy Angliában már a 17. században mintegy 40 gyorsí­rási rendszer létezett.
Taylor sikerességével csak az agilis Isaac Pitmané (1813-1897) vetekedhetett, aki 17 évesen ismerkedett meg a gyorsí­rással, majd nyelvtudományi tanulmányait követően gyorsí­rási magániskolát hozott létre, sőt: a képzési formák megreformálójaként, levelezési egyesületen keresztül távoktatást is folytatott. A Pitman-féle gyorsí­rást francia, spanyol, német nyelvekre is átültették. Magyar nyelvű alkalmazásának is akadt kezdeményezője, ám kevés eredménnyel.

Samuel Taylor 1786-ban adta közre esszéjét a sztenográfia egységes szabványa megteremtésének igényével. Képünkön könyvének egyik ábrája látható

Isaac Pitman világszerte működő gyorsí­rás-oktatási hálózatot hozott létre, emellett fiaival könyvkiadót működtetett. Saját gyorsí­rási rendszerével í­rva Arthur Conan Doyle-műveket is megjelentetett

A szaporaí­rás újabb hí­vei
A magyar nyelvű, magyar rendszerű gyorsí­rás kezdetei nem a Taylor-Danzer-Kovács fémjelezte, amúgy jelentős szakkönyvhöz, hanem egy másikhoz köthetők. Mégpedig ahhoz, amely “A’ steganographiának 1-ső könyve. A’ Tachygraphia vagy Szapora í­rás módja, mellyel mint a’ Pasigraphiának Philosophica vagy Universalis nyelvnek is első vonásait, közre botsát zsengeképpen Gáti István” cí­mmel jelent meg, 1820-ban.
Gáti (1749-1843) evangélikus lelkész, í­ró volt, de Máramaros megyében táblabí­ró is, és nagyrészt az irodalomnak élt. Szemléletéről, törekvéseiről sokat elárul két másik könyvének cí­me: “A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések” (1780), “Elmélkedések a magyar dialektusról, lexiconról és helyesí­rásról” (1821). Azért is küzdött, hogy az országgyűlési naplót magyar nyelven vezessék, amit 1790-re el is ért. “Mellesleg” úttörője volt a geometriai rendszerű gyorsí­rási módszerek elvetésének, és a folyóí­rás betűiből formált rendszert 1796-ban. Mint látható, ennek publikálására azért elég sokat, 24 évet kellett várnia.
A geometriai rendszerű, álló jellegű gyorsí­rások fontos jellemzői közé tartozik, hogy jeleik mértani elemekből épülnek fel, és közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor viszont sok helyen szögesednek, ami fékezi az í­rásmozgás lendületét. Ilyen volt Tayloré is. Ezzel szemben a grafikus gyorsí­rási rendszerek a folyóí­rás, a kurzí­va elemeire alapoznak, í­vesebb, közí­ráshoz hasonlóbb formákat alkalmaznak, jeleiket kötővonal kapcsolja össze, és kissé jobbra dőlőek, ami segí­t az í­rástempó növelésében. A 19. század közepén túl mind több ország gyorsí­rói látták be, hogy inkább a kurzí­v í­rásokból érdemes kiindulni, beleértve a magyarokat is.
A jogi végzettségű, öt nyelvet beszélő Hajnik Károly (1806-1866) azonban még Taylort követte. Temesvári aljegyző korában, Gáti István könyvéből sajátí­totta el, és éveken át gyakorolta a Taylor-féle gyorsí­rást, maga alkotta jelekkel is kiegészí­tette, és mire 1832-36-ban, mint első parlamenti gyorsí­rónk munkába állt Pozsonyban, már kiválóan gyorsí­rt magyarul, latinul és németül. Ő lett a gyorsí­rással készült parlamenti napló első szerkesztője is. Az 1840-es évek elején Batthyány Lajos gróf költségén Münchenbe utazhatott Franz Xaver Gabelsbergerhez, akinek gyorsí­rórendszere akkor már világhí­rűnek számí­tott. Hajnik ennek ellenére a Taylor-rendszer hí­ve maradt, és erre oktatta taní­tványait is.
Pályája egy ideig szépen í­velt felfelé: részt vett az 1843. április 10-én tartott, Kossuth Lajos által szervezett első magyar gyorsí­róversenyen, szerkesztette a magyarországi és erdélyi országgyűlések gyorsí­rási naplóit, 1848-ban állandó országgyűlési főnökké nevezték ki, és Erdély kormánybiztosa lett. A szabadságharc leverését követően viszont előfordult, hogy könyvesbolti eladóként kellett fenntartania magát; könyveket, lapot szerkesztett. Idővel folytatta országgyűlési munkáját is, ám a fiatalok egy része már nem őt követte, hanem az újszerű német módszerek iránt érdeklődött.

Első parlamenti gyorsí­rónk, a Taylor-rendszert követő Hajnik Károly érdemeiről idővel “megfeledkezett” az országgyűlési iroda ügyeit intéző bizottmány. Az érdeklődés ekkor már az új, német rendszerekre irányult

Fenyvessy Adolf és Kónyi Manó Markovitscsal ellentétben nem Gabelsberger, hanem Stolze rendszerét támogatta

A Magyar Posta “Nagy idők – nagy események” sorozatában 1963-ban adott ki bélyeget a magyar grafikus gyorsí­rás 100 éves évfordulója és annak meghonosí­tója, Markovits Iván tiszteletére

A könnyen kapcsolható jeleket tartalmazó Gabelsberger-Markovits-rendszer egészen 1927-ig a legnépszerűbbnek számí­tott hazánkban; német és magyar nyelven is alkalmazható volt

Új módszerek a hazai gyorsí­rásban
A modern német gyorsí­rás egyik úttörője, Franz Xaver Gabelsberger (1789-1849) állami hivatalnokként jelentős tisztségeket látott el, szabad idejét viszont szí­vesen töltötte a grafikus jegyek í­rásának tanulmányozásával. 1817-ben grafikus gyorsí­rási rendszert alkotott, és 1829-ben a bajor kormány megbí­zásából már nyilvános gyorsí­rási tanfolyamot tartott. Szisztémáját első alkalommal 1834-ben ismertette í­rásban, “Anleitung zur deutschen Redezeichenkunst oder Stenographie” cí­mű munkájában. A Gabelsberger-féle gyorsí­rás először Bajorországban, majd Szászországban terjedt el, azután Ausztriában, majd Magyarországon is.
Emellett Wilhelm Stolze (1789-1867) gyorsí­rása is rendkí­vül népszerűvé vált német nyelvterületen. Stolze egy biztosí­tótársaságnál dolgozott, később könyvügynök, majd tisztviselő lett, ám igazi szenvedélye a gyorsí­ráshoz fűződött – mellyel még gimnazistaként ismerkedett meg. Miután megalkotta saját rendszerét, taní­tványaival 1848-tól gyorsí­róként a bajor parlamentben dolgozott, később a gyorsiroda főnökévé nevezték ki. Elismerte, de kritikával is illette Gabelsberger rendszerét, melynél hatékonyabbat kí­vánt bevezetni. Tankönyve, a “Teoretisch-praktisches Lerhbuch der deutschen Stenographie” 1841-ben jelent meg.
Gabelsberger és Stolze gyorsí­rási rendszereit nálunk két, ugyancsak jeles gyorsí­ró honosí­totta meg: Markovits Iván (1838-1893) és Fenyvessy Adolf (1837-1920).
Markovits, akinek ma Budán is, Szegeden is utca őrzi a nevét, Körmöcbányán született, gimnazista évei során ismerkedett meg a német geometrikus rendszerekkel, és 16 évesen már taní­totta is a gyorsí­rást. Később jogot tanult Bécsben; itt sajátí­totta el Gabelsberger rendszerét. Dolgozott a birodalmi tanács gyorsí­rójaként, publikált az 1863-tól megjelenő, Gyorsí­rászat cí­mű magyar gyorsí­rási folyóiratban. 1867-ben ő maga vette át e lap utódja, a Gyorsí­rászati Lapok főszerkesztői székét. Hazatérve, pályájának egyik kimagasló teljesí­tményeként átültette nyelvünkre a Gabelsberger-féle gyorsí­rást, amelyet Magyarországon a továbbiakban Gabelsberger-Markovits-rendszerként (GM) emlegettek. 1927-ig ez volt nálunk a legelterjedtebb gyorsí­rási metódus. 1868-ban az Országgyűlési Gyorsiroda ellenőrző gyorsí­rójává nevezték ki Markovitsot, aki hozzávetőlegesen 25 éven át dolgozott a parlamentben.
A vele szinte egyidős, zalaegerszegi születésű, gazdasági újságí­róként is tevékenykedő, magyar királyi udvari tanácsosi cí­mmel is elismert Fenyvessy viszont a Stolze-rendszer mellett tette le a voksát. Miután sikerült azt – nyelvészek bevonásával – a magyar nyelvre alkalmaznia, magától Stolzétól kért és kapott jóváhagyást munkájához, melyet “A magyar gyorsí­rászat kimerí­tő tankönyve” cí­mű könyvében tett nyilvánossá, 1863-ban. Rövidesen, 1865-ben már az Országgyűlési Gyorsiroda vezetői feladatait látta el, és egészen 1911-ig maradt e pozí­cióban. A gyorsiroda létrehozásában is aktí­v szerepet vállalt, Kónyi Manóval (1842-1917) együttműködve. Kónyi, aki többek között arról nevezetes, hogy ő rendezte sajtó alá Deák Ferenc beszédeit 6 kötetben, és hogy ő alapí­totta Fenyvessyvel a Magyar Gyorsí­ró cí­mű szakközlönyt, Bécsben sajátí­totta el a Stolze-féle gyorsí­rást, és csaknem 20 esztendőn át vezette az országgyűlési gyorsí­rói hivatalt.
ím olyan neves gyorsí­rónk is akadt, aki úgy vélekedett, hogy sem a Gabelsberger-féle, sem a Stolze-féle rendszer nem tökéletes, előnyeiket azonban érdemes lenne megtartani egy újabb gyorsí­rási metódus keretében.

Radnai Béla, az egységes magyar gyorsí­rás megteremtője arról is nevezetes volt, hogy lelkes műgyűjtőként jelentős kortárs képzőművészeti gyűjteményt hozott létre

A Radnai-féle egységes magyar gyorsí­rást ismertető tankönyvek számos területen nyújthattak praktikus segí­tséget

Egységben az erő
Az igazi áttörést Radnai Béla (1891-1962) érte el; benne tisztelhetjük az egységes magyar gyorsí­rás megalkotóját. Nem sokkal azután, hogy érettségijének napján gyorsí­rástaní­tói oklevelet is szerzett, már saját gyorsí­rási módszerét taní­totta a budapesti I. kerületi gimnáziumban. 1912-ben “Az egyszerű gyorsí­rás tankönyve” cí­men ismertette új, önálló gyorsí­rási rendszerét, melynek alapja a magánhangzó-jelölés egyszerűsége és a következetes, Fabro elképzeléseire is épí­tő rövidí­tési rendszer volt. Radnai időközben bölcsészdiplomát szerzett, majd rögtön a diplomaszerzése után a frontra vonult, ahol súlyos megpróbáltatásokat kellett átélnie. Szerencsére túlélte a háborút, í­gy még hosszan örvendhetett szakmai eredményeinek. 1922 és 1961 között gyorsí­róiskola-igazgató volt, a Magyar Gyorsí­rók Országos Szövetségének 1927-től ügyvezető elnöke, majd 1952-ig elnöke. Számos tankönyvet í­rt, emellett ő szerkesztette 1911-ben a Gyorsí­rási Szemlét, 1913 és 1944 között pedig a Gyorsí­rástudomány cí­mű folyóiratot.

A Radnai-rendszer feltette a koronát a hazai gyorsí­rás addigi történetére: 1926-ban engedélyezte véglegesen a Közoktatásügyi Minisztérium, 1927. január 4-étől pedig egységes magyar gyorsí­rásként lépett életbe.
A gyorsí­rás ezután még évtizedeken át megtartotta jelentőségét – ám a fejlett hang- és képrögzí­tési technikák korában lassacskán háttérbe szorult. A nagy múltú Országgyűlési Gyorsiroda azonban – bár 1952-ben megszűnt, és feladatait jó ideig a Magyar Távirati Iroda gyorsí­rói látták el – 1997-ben újraalakult, és a Törvényhozási Igazgatóság fennhatósága alatt jelenleg is működik.

Gyorsí­rás – gépesí­tve? Izgalmas újdonságról számolt be 1881-ben a Vasárnapi Újság: arról, hogy a francia parlamentben már gyorsí­rógép segí­ti a munkát. “Nem ártana, ha a mi képviselőházunk figyelmét fordí­taná eme gépre” – vélekedik a “Gyorsí­ró-gép” cí­mű cikk szerzője, akinek ismertetőjéből számos részletet tudhatunk meg a modern készülékről. “Bizonyos Michela nevű olasz oly szerkezetet adott, hogy az ember nemcsak a maga gondolatait í­rhatja le vele, hanem a hallott szavakat is a legnagyobb gyorsasággal papirosra vetheti. Még pedig rendkí­vüli gyorsasággal. Az embernek 10 ujja lévén, ugy szólván minden pillanatban 10 különféle hangzót í­rhat le ugy, hogy nincs az a szónok, a ki oly sebesen tudna beszélni, mint ezen a gépen í­rni lehet. Eddig a szónoki beszédeket, mint tudvalevő, külön í­rással, az úgynevezett gyorsí­rással irják le. De ennek megvannak hátrányai. Csak sok idő alatt gyakorolhatja magát valaki annyira bele, hogy folyékony beszédet leirni tudjon, s akkor is rövid idő alatt kifárad, úgy, hogy gyűlések alkalmával több gyorsí­rót kell mindig alkalmazni. Azonkí­vül a gyorsí­rói följegyzésnek közönséges í­rásra való áttétele is sok dolgot ad, s miután a gyorsirási jegyek gyakran nagyon hasonlí­tanak egymáshoz, gyakori az eset, hogy a gyorsiró másként adott vissza egyes szavakat, mint a hogy mondva voltak. A parlamenti vitatkozások olvasói tudhatják, hogy a szónokok hányszor emelnek a miatt panaszt, mert szavaikat elferdí­tette a gyorsiró. Az új gépen mindez nem történhetik meg. Ott az í­ró igen kényelmesen működik, a jeleket a gép tisztán irja le, s alig néhány nap alatt mindenki egészen begyakorolhatja magát kezelésébe. Sok előnyeinél fogva e gépet behozták már használatra az olasz parlamentbe is, s ott a beszédeket már azzal irják. Most ez utóbbi napokban pedig bemutatták azt Parisban, hogy az ottani kamarák számára szintén elfogadtassák.” ím mint tudjuk, a kézzel í­ró parlamenti gyorsí­rók végül mégsem veszí­tették el munkájukat – a gyorsí­rógép használata kuriózum maradt.