Egy germán vezér több mint kétezer évvel ezelőtti, rómaiak felett aratott bravúros győzelme remekül példázza, hogyan képes változtatni a politika egy történelmi esemény megítélésén a pillanatnyi érdekeinek megfelelően.
Sueton római történetíró elbeszélése szerint Augustus császár napokig üvöltötte, hogy „Quinctilius Varus, add vissza a légióimat!”, miután megtudta, hogy megtörtént az elképzelhetetlen: a főparancsnoka, Varus vezetése alatt álló három légiót és segédcsapatait megsemmisítették a barbárnak tartott germánok.
A germán vezér, Arminius Kr. e. 16. körül született, Segimar cheruszk herceg fiaként. Csupán néhány éves volt, amikor a római hadvezér és későbbi császár, Tiberius meghódította a törzs a mai Kelet-Vesztfáliától az Elba folyóig terjedő területét. A kor diplomáciai szokásának megfelelően a legyőzött fejedelem két fia túszként Rómába került, ezzel biztosítva a békét. Ott jó bánásmódban, oktatásban és katonai kiképzésben részesültek. Az idősebb fivér, a tehetséges Arminius, akinek eredeti germán neve nem maradt ránk, komoly karriert futott be. Idővel tiszti fokozatot kapott és Tiberius seregében teljesített szolgálatot. Érdemei elismeréseként hamarosan római polgárjogot nyert és lovagi rangra emelték.
Pálfordulás
Kr. u. 7. körül Arminiust a hazájába vezényelték, ahol a segédcsapatok vezetőjeként Varus, a galliai tartományok helytartója és a Rajna-légiók főparancsnoka irányította. Azonban váratlanul átállt a népe oldalára – döntésének okát nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy titkos tárgyalások során, kiváló diplomáciai érzékkel sikerült egyesítenie a korábban egymással viszályban álló törzseket és összeállítania egy ütőképes hadsereget.
A 9. év őszén a római csapatokat át kellett telepíteni a Weser folyó melletti nyári szállásról a Rajna-parti téli táborba. Indulás előtt Varus hamis hírt kapott egy közelgő ellenséges felkelésről, ezért eltért az eredetileg tervezett útvonaltól, és helyette a Teutoburgi erdő egy keskeny terepén haladt át, amelyet egyik oldalról sűrű növényzet, a másikról mocsár szegélyezett. A hadoszlop több mint 15 kilométer hosszúra nyúlt, így a parancsok csak lassan terjedtek, és támadás esetén a sereg a szűk helyen nem tudta felvenni a begyakorolt harci alakzatokat. Éppen ez volt Arminius szándéka, ugyanis ezáltal az ellenség könnyű célpontot nyújtott az embereinek, akik hozzászoktak a nehezen járható terepen folytatott csatározáshoz. Ráadásul sokan tapasztalt, képzett katonák voltak, akik a római segédcsapatokban szolgáltak. Gerillataktikával, a bozótból újra és újra előtörve rontottak rá az ellenségre. A három napra nyúlt ütközet során szinte a teljes megszálló haderőt lemészárolták: 3 légiót és 6 segédkontingenst, 15-20 ezer embert. Varus sebesülten ugyan, de túlélte az összecsapást, ám – az elvárásoknak megfelelően – a saját kardjába dőlve véget vetett életének. Arminius ezek után még néhány évig vezette a germán törzseket a rómaiak ellen, mígnem a birodalom 16. évében végleg visszavonult, majd fiatalon meghalt. Saját rokonai gyilkolták meg, mert állítólag királyi hatalomra tört.
A történetet az teszi izgalmassá, amit az utókor csinált belőle. A csatából és főszereplőjéből, Arminiusból ugyanis mítoszt gyúrtak, amelyet az évszázadok során az éppen aktuális politikai hatalom igyekezett a saját hasznára csűrni-csavarni.
A cikk folytatásából megtudhatják:
- Ki volt az első történetíró, aki politikai célokra használta fel Arminius történetét?
- Milyen műalkotások dolgozzák fel a hős germán legendáját?
- Milyen alakot formált Arminiusból a német nemzetiszocialista kultúrpolitika?
Polgár György cikkét keressék az IPM márciusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
