Aligha születtünk két lábon járó hazugságvizsgálónak. De ne is bánjuk. Ha átlátnánk a temérdek hazugságon, amelyet naponta hallunk, az élet éppolyan elviselhetetlen volna, mint ha mindig és csakis az igazat, avagy őszinte véleményünket mondanánk.
![]() |
Úgy, mint Kosztolányi Becsületes városának lakói az egyik Esti Kornél-novellában. Az elbeszélő tudja, hová érkezett, mégis, amerre csak jár, megütközést kelt benne a magát fennen hirdető, kendőzetlen őszinteség. Az aszfalton kuporgó, fekete szemüveges koldusnak okvetlenül a járókelők tudtára kell adnia a mellén lévő kartonlappal: Nem vagyok vak. Csak nyáron viselek fekete szemüveget.
A könyvújdonság pedig így kínálja magát a kirakatban, színes szalaggal átkötve: Olvashatatlan szemét… Az agyalágyult öreg író utolsó műve, mely eddig egy példányban sem kelt el. Hörgő Ervin legémelyítőbb, legmodorosabb versei. Ha kétségeink támadnának, megveszi-e ezt valaki, Esti Kornél eligazít: természetesen igen, hisz ez az önismeret városa. Akik tisztában vannak saját rossz ízlésükkel, s hogy szeretik a dörgedelmes frázisokat, megveszik Hörgő Ervin költeményeit, és nem is csalatkoznak, mert éppen megfelel igényeiknek.
A politikus közli az őt hallgató tömeggel, hogy egyetlen célja meggazdagodni, az ő rovásukra. A náthától ágynak esett főhőshöz kiszálló orvos sem titkolja, mennyire várja a baksist. Ráadásként a következő anekdotával vigasztalja: “Nagy Frigyes egyszer az ütközet után a csatatéren sétálgatott. Egy haldokló közvitéze siránkozva tárta feléje karját. A császár lovaglóostorával a katona felé suhintott, s így rivallt rá: Gazember, hát örökké akarsz élni? Ezt a kis történetet szoktam idézni betegeimnek. Mély bölcsesség van benne.”
A Becsületes városban csak az köszön, aki valóban kedveli a másikat; egyéb esetekben jó napot kívánni, a találkozásnak örvendeni súlyos sértésnek számít. A főhős száját épp a városházán hagyja el ezen udvariassági formula, s ezért nem válhat belőle városlakó. Vissza kell térnie a megszokott hazugságok világába, amit nem is bán: azok egyszeriben kellemesnek és színesnek tűnnek számára.
Szerethető hazugságok? Kosztolányi könnyed alkotása arculcsapás lehet az őszinteség szerelmeseinek, s felháborító az igazság fundamentalistáinak. Utóbbiak számára a hazugság minden esetben bűn. Kant egyenesen úgy fogalmaz: aki hazudik, nem ember többé. Nietzsche pedig egy közkeletű nézetre erősít rá: a női nem hazug voltára. “Mit bánja a nő az igazságot… az ő nagy művészete a hazugság”. De vajon ő maga ezzel igazat beszélt-e?
Ha nem is hazudott, hát tévedett. A nőt imádta és gyűlölte, igazán közel sosem került hozzá; az épp csak születőben lévő kísérleti pszichológia őt még nem igazíthatta el. És minket? Már tudjuk, hogy a nők és a férfiak közt nincs különbség, ami a hazugságok mennyiségét illeti. Mégis fülünkbe cseng Az asszony ingatag kezdetű ária: Ne higgy a nőnek, ne hallgass rája / Hazug a szája, bármit is mond.
Valójában a nők füllentései többször ártalmatlanok, mint a férfiak hazugságai. Sokszor a Kosztolányinak oly kedves udvariasságból fakadnak. Aki tehát reálisabb véleményre vágyik önmagáról, forduljon a férfiakhoz.
Åk viszont önmagukkal kapcsolatban s önérdekből hazudnak többet. Na jó, de kinek? Engem aztán nem lehet átejteni – mondjuk. Csakhogy ezzel magunkat csapjuk be.