Szemenszedett hazugságok

Aligha születtünk két lábon járó hazugságvizsgálónak. De ne is bánjuk. Ha átlátnánk a temérdek hazugságon, amelyet naponta hallunk, az élet éppolyan elviselhetetlen volna, mint ha mindig és csakis az igazat, avagy őszinte véleményünket mondanánk.

Úgy, mint Kosztolányi Becsületes városának lakói az egyik Esti Kornél-novellában. Az elbeszélő tudja, hová érkezett, mégis, amerre csak jár, megütközést kelt benne a magát fennen hirdető, kendőzetlen őszinteség. Az aszfalton kuporgó, fekete szemüveges koldusnak okvetlenül a járókelők tudtára kell adnia a mellén lévő kartonlappal: Nem vagyok vak. Csak nyáron viselek fekete szemüveget.
A könyvújdonság pedig í­gy kí­nálja magát a kirakatban, szí­nes szalaggal átkötve: Olvashatatlan szemét… Az agyalágyult öreg í­ró utolsó műve, mely eddig egy példányban sem kelt el. Hörgő Ervin legémelyí­tőbb, legmodorosabb versei. Ha kétségeink támadnának, megveszi-e ezt valaki, Esti Kornél eligazí­t: természetesen igen, hisz ez az önismeret városa. Akik tisztában vannak saját rossz í­zlésükkel, s hogy szeretik a dörgedelmes frázisokat, megveszik Hörgő Ervin költeményeit, és nem is csalatkoznak, mert éppen megfelel igényeiknek.
A politikus közli az őt hallgató tömeggel, hogy egyetlen célja meggazdagodni, az ő rovásukra. A náthától ágynak esett főhőshöz kiszálló orvos sem titkolja, mennyire várja a baksist. Ráadásként a következő anekdotával vigasztalja: “Nagy Frigyes egyszer az ütközet után a csatatéren sétálgatott. Egy haldokló közvitéze siránkozva tárta feléje karját. A császár lovaglóostorával a katona felé suhintott, s í­gy rivallt rá: Gazember, hát örökké akarsz élni? Ezt a kis történetet szoktam idézni betegeimnek. Mély bölcsesség van benne.”
A Becsületes városban csak az köszön, aki valóban kedveli a másikat; egyéb esetekben jó napot kí­vánni, a találkozásnak örvendeni súlyos sértésnek számí­t. A főhős száját épp a városházán hagyja el ezen udvariassági formula, s ezért nem válhat belőle városlakó. Vissza kell térnie a megszokott hazugságok világába, amit nem is bán: azok egyszeriben kellemesnek és szí­nesnek tűnnek számára.
Szerethető hazugságok? Kosztolányi könnyed alkotása arculcsapás lehet az őszinteség szerelmeseinek, s felháborí­tó az igazság fundamentalistáinak. Utóbbiak számára a hazugság minden esetben bűn. Kant egyenesen úgy fogalmaz: aki hazudik, nem ember többé. Nietzsche pedig egy közkeletű nézetre erősí­t rá: a női nem hazug voltára. “Mit bánja a nő az igazságot… az ő nagy művészete a hazugság”. De vajon ő maga ezzel igazat beszélt-e?
Ha nem is hazudott, hát tévedett. A nőt imádta és gyűlölte, igazán közel sosem került hozzá; az épp csak születőben lévő kí­sérleti pszichológia őt még nem igazí­thatta el. És minket? Már tudjuk, hogy a nők és a férfiak közt nincs különbség, ami a hazugságok mennyiségét illeti. Mégis fülünkbe cseng Az asszony ingatag kezdetű ária: Ne higgy a nőnek, ne hallgass rája / Hazug a szája, bármit is mond.
Valójában a nők füllentései többször ártalmatlanok, mint a férfiak hazugságai. Sokszor a Kosztolányinak oly kedves udvariasságból fakadnak. Aki tehát reálisabb véleményre vágyik önmagáról, forduljon a férfiakhoz.
Ők viszont önmagukkal kapcsolatban s önérdekből hazudnak többet. Na jó, de kinek? Engem aztán nem lehet átejteni – mondjuk. Csakhogy ezzel magunkat csapjuk be.