Rituálék rabjai – a kényszeresek

Ha amúgy értelmes emberek naphosszat a kezüket sikálják, ezerszer visszamennek az autójukhoz, hogy bezárták-e, vagy minden tárgyat párba állí­tanak, azt hisszük, szabad elhatározásból tesznek í­gy, embertársaik bosszantására, netán szórakoztatására. De nem. Mindent a fejükben lévő, rosszindulatú program diktál, amely egy kikapcsolhatatlan áramkörön fut folyamatosan. Elérhető-e, hogy a kényszeres agyban egyszer csend támadjon?

Nincs értelmetlenebb, mint a kényszercselekvés, vagyis az a belső parancs, amely ostoba mozgások végeláthatatlan ismételgetését követeli áldozatától, s elvonja minden magasabb rendű tevékenységtől – í­rta Benedek István pszichiáter az Aranyketrecben. Különös tehetetlenséggel élhette meg mindezt egy nagy tehetség, Karinthy Frigyes első fia, Karinthy Gábor költő esetén. Én, fájdalomherceg – ezzel a cí­mmel jelentek meg a költő korai versei. Mi fáj annyira a hercegnek, akinek mindene megvan, s akivel oly kivételezetten bánnak? A pszichiáter szerint az, hogy tudatában van annak, mennyire hiábavaló rí­tusok tartják rabságban. Melyek kiszorí­tanak minden mást: barátkozást, olvasást, költészetet, nemritkán még az étkezést is. A költő – í­rja Benedek – az intézet legelfoglaltabb emberének tartja magát, noha nem hajlandó semmit dolgozni.
A költő életképtelen. Napját ácsorgással és topogással tölti. Szebb szóval szemlélődésnek is lehet nevezni, pedig nem az. í“rákon keresztül áll az ágya mellett vagy a folyosó egy sötét zugában, áll és nem csinál semmit. Aztán elővesz egy csomag toalettpapí­rt, azzal törölgeti az ágyát, ruháját, ceruzáit, még í­rópapirosait is. í“rákig mosdik, de teljesen felöltözötten, télen még a felöltője is rajta; ruháját locsolja és pacsmagolja ví­zzel, szertartásosan. Megvetett ágyát másfél órán át készí­ti lefekvéshez. Étkezésről elkésik. Elkésik! – ez nem jó kifejezés. Reggelihez nem kel fel, odaviszik az ágya mellé, de nem nyúl hozzá. Mire az öltözködéssel elkészül, dél van. Akkor megissza a hideg kávét, de ebédelni nem megy le, mert lelkileg még nem készült el. Szerencsére az ápolók szeretik, szobájába viszik az ebédet is, vagy félrerakják az ebédlőben. Késő délután eszi meg, hidegen. Közben csak áll az ágya mellett és toporog. Ha megkérdjük, mit csinál, ezt a szabatos választ adja: “El vagyok foglalva”.
Költészete nemcsak végeérhetetlen rituáléinak esik áldozatul, hanem a kényszeresekre oly jellemző tökéletességre való törekvésnek is: Rendkí­vül nehezen alkotott, hetekig hordta magával a verset, amí­g végre annyira kicizellálta, hogy leí­rásra méltónak tartsa. De akkor aztán csakugyan a helyén volt minden rí­m, minden szó, minden í­rásjel. Első verse a “Pusztán”, ahogy az intézetet nevezték: A tavasz. Ezután úgy kéthavonta születik újabb vers, sorra: Bánat, Gyász, Merengés régi korokról, íbránd, Sajgó bánatos merengés, Szomorú ének.
A tébolyult legalább hisz rögeszméjében – í­rja Benedek -, de a kényszerneurotikus pontosan tudja, hogy tökéletesen értelmetlen dolgot művel. Vajon minden kényszeres arra í­téltetett, hogy egész életében, mint egy elátkozott lélek, tegye újra és újra ugyanazt?
Igen, gyakran í­gy tűnik. A kényszercselekvésnél ugyanis van rosszabb a beteg számára: a kényszergondolat. Amikor ez felerősödik, elméjük nem csapong szabadon, hanem folytonosan egyazon lehangoló lehetőségre ugrik vissza. A rémképek egyéni változatossága végtelen, de vannak tipikusak, mint a fertőzés, a betörés, a letartóztatás és az elmúlás. A kényszeres százszázalékos biztosí­tást szeretne félelme tárgya ellen, de ilyen nincs. Maradnak hát a rituálék.
Sokszor attól rettegnek, hogy valakijük meghal; máskor attól, hogy ők maguk ölik meg azt, akit a legjobban szeretnek, például belevágják a konyhakést. A pszichoanalí­zis jól ismert magyarázata, az elfojtott indulat talán helyénvaló lehet, de az analitikus terápia csak ritkán hatékony. Valószí­nűleg a rögzült félelmek, képzetek és szokások természete miatt. Ezek ugyanis csak erősödnek attól, hogy foglalkoznak velük.

Hibás hibajaví­tás?

A kényszerbetegség terápiájában Jeffrey Schwartz pszichiáter munkássága hozott áttörést. Schwartz súlyos örökséget hordozott. Egy idősebb rokona azt mondta neki: azokért kell élnie, akik a családból a holokauszt áldozatai lettek. Ezt nem metaforaként értette – meséli Schwartz -, hanem szó szerint. Ennek jegyében, mikor a többi korabeli gyerek játszott, ő hosszú órákat töltött a könyvtárban, hogy a holokauszt irodalmát tanulmányozza. Kialakult benne a kép a bukott emberiségről, amelynek sürgős segí­tségre van szüksége.
Diákévei alatt, a Rochester Egyetemen tapasztalta meg az elme erejét, az ébertudat-meditáció által. Ennek során az emberek elsajátí­tják, hogyan szemlélhetik teljes tárgyilagossággal saját tudatáramlásukat. Amikor megkezdte orvosi karrierjét, tudta, hogy valamiképpen kombinálni szeretné mindazt, amivel találkozott. Meg akarta mutatni: az éber tudat buddhista gyakorlata segí­thet, hogy valami mást válasszunk, mint a holokausztot, és meggyógyí­tsuk az emberiséget. A 80-as években lehetősége nyí­lt arra, hogy a Kaliforniai Egyetemen Lewis Baxter neuropszichiáterrel együtt keresse a kényszerbetegség okait.
Egy látszólag teljesen más témájú, ráadásul elfeledett tanulmányra bukkant rá. Edmund Rolls agykutató (Warwicki Egyetem) majmoknál vizsgálta, mi történik az agyukban, ha egy megszokott, édes jutalomitalt egyszer csak sóssal helyettesí­tenek. Amikor a majmok meglepődtek az új í­ztől, agyuk orbitofrontális területe tüzelt. Rolls rájött: itt lehet az agyban a hibajelzés helye. Ha valami nem stimmel, itt keletkezik aktiváció.
És a kényszeresek, akik folyton azt gyaní­tják, hogy valami mégsem stimmel? Schwartz javaslatára a kutatócsoport hamarosan az orbitofrontális területüket vizsgálta. A felvetés telitalálat volt. Minél erősebbek voltak valakinek a kényszeres tünetei, orbitofrontális területe annál aktí­vabbnak mutatkozott.
Az emberek közt hibaérzékenység terén óriásiak a különbségek. Egyesek szinte semmitől nem zavartatják magukat. A káosz és a kosz közepette derűsen élnek, a vetetlen ágy, egész nap szóló tv, földre szórt ruházat náluk alap. Főztjüket összedobják, munkájukat odavetik és remeknek érzik. Hibajelzés hí­ján az életük könnyű, feltéve, hogy nem kell együtt lakniuk valakivel, aki számukra érthetetlen módon folyton rendezget körülöttük, ráadásul rosszkedvűen. Mert erősen hibaérzékeny embernek lenni nem mindig vidám. A kényszeresek igen nagy része egyben depressziós is. Lehet itt beszélni az elégedettséget hozó agyi hí­rvivő, a szerotonin genetikusan alacsony szintjéről éppúgy, mint a kikapcsolhatatlan hibajelzésről. S ez még nem elég. A hibaüzenet begyújtja a szorongás egyik fontos agyterületét, a kéreg belső részén lévő övtekervényt is, ami mások számára elképzelhetetlen feszültséget hoz létre. Mintha odabent folyamatosan szólna a vészcsengő. Az övtekervény a szí­v és az emésztőrendszer felé is küldi jelzéseit, szapora szí­vverést, gyomorszorí­tást, súlyos esetben pánikot okozva.
A kényszerbeteg átélése az, hogy ilyenkor semmi más nem adhat nyugalmat, mint a rí­tus. Igazából ez sem ad. A láthatatlan kórokozók, a tudattalan rossz gondolatok ott lapulnak valahol, sorukra várva; tökéletesen tiszta kéz nincs, ahogy talán tökéletesen tiszta tudat sincs.
Ő viszont nemcsak hogy minden hibát ki akar javí­tani, hanem amikor ez végre sikerül, akkor is úgy érzi, mintha azok még mindig ott lennének. Mint ígnes asszony, aki hiába látja, mennyire fehér a lepel, újra és újra ki kell mosnia. Ez az Arany-ballada, vagy éppen a danaidák végeérhetetlen alvilági bűnhődése férjeik megölése miatt kapcsolatot sejtet a kényszeres ismétlés és a bűn között. De valódi-e ez a kapcsolat?
A bűnnel nem biztos, a bűntudattal annál inkább. A kényszerbetegek agyában a fentieken túl hiperaktí­v a bűntudatért felelős terület, a precuneus is – épp ez az agyrész működik alul a bűntudatot nem ismerő pszichopatáknál. A kényszeresek kiterjesztik saját felelősségük körét, például gyakran úgy érzik, tőlük függ, szeretteik életben maradnak-e. Egy 17 éves lány, akit a BBC kényszeresek élményterápiájáról forgatott filmjében láthatunk, abban a rögeszmében él, hogy ha bizonyos ételeket eszik, családtagjai meghalnak. Láthatjuk kí­nját és könnyeit, amikor egy többnapos túra során a pszichológus kezébe adja ezeket az étkeket. Ha valóban elhinnéd, amitől félsz, akkor őrült lennél – érvel a szakember, s ez megteszi a hatását.
Mások a puszta gondolatok erejében hisznek. Gondolattal gyógyí­thatunk, taní­tja az ezotéria; meg hogy negatí­v gondolatainkkal bevonzzuk a rosszat. Sok embernek mindez hasznos, mert megtanulnak odafigyelni tudattartalmaikra. A kényszeresek azonban eleve ezt teszik. Ha ráadásul elhitetik velük, hogy a gondolatok megszöknek a fejükből, és odakint testet öltenek, akkor gondolatrendőrségbe kezdenek. Ahogy üldözik bűnös képzeteiket, azokat valóságos démonokká hizlalják fel.

Agyblokk

Az már világos, hogy a kényszeresek a veszély, a bűntudat, a hiba megszállottjai, de miért tapad meg elméjük jellemzően egy rögeszmén? És miért csinálják mindig ugyanazt? Hogy nem lesz elegük az örökös ismétlődésből?
A kényszeres agyi hálózat újabb láncszeméhez érkeztünk el: a farkalt maghoz, melyet alakja nyomán neveztek el. Ennek kellene, Schwartz kifejezésével, egyfajta automata sebességváltóként működnie, kényszereseknél azonban beragad, és nem enged továbblépni. A hibajelzés bekapcsolva marad, ráadásul egyetlen témához rögzül.
Manapság könnyen rámondjuk mégoly megütközést keltő viselkedéseinkre: ez is én vagyok. Sok kényszeres is úgy vélekedik, hogy ő a rigolyáival együtt az, aki. Biztos ez? És ha épp a kényszer nem engedi, hogy igazán önmaga legyen? Ha úgy működik, mint egy rosszindulatú számí­tógépes ví­rus, amely miatt a gép képtelen futtatni saját értékes programjait?
A kényszeresek már túl sokszor tapasztalták meg, hogy olyan gondolataik támadnak, amelyeket ők nem is gondolnak úgy; mégsem tudják legyűrni őket. Eleinte Schwartz sem igazán tudta, mit kezdjen velük. Első próbálkozásként arra kérte klienseit: amilyen gyorsan csak lehet, értékeljék át a kényszerhez kapcsolódó gondolataikat, mondják ki, hogy azok irreálisak, pusztán a betegség tünetei. A csoport lelkesedett. De a dolgok akkor indultak be igazán, amikor egy idősebb hölgy váratlanul felkiáltott: Ez nem én vagyok! Ez a kényszerem! így szólt ettől kezdve a csoport csatakiáltása. Schwartz úgy érezte, végre megtalálta az első lépést, az átcí­mkézést. A kézmosási kényszer megszállottjának ezentúl ezt kellett gondolnia: Ez nem kézmosási késztetés. Hanem egy zavaró gondolat, amelyet a kényszer kelt bennem.
Miután a módszert bevezették, a csoport tagjai a következő héten javulást tapasztaltak, s azt állí­tották: már nem érzik, hogy a betegség uralná őket.

A szokás hatalma – a szokás felett

A tünetek azonban nem tűntek el teljesen, s fennakadást okoztak a mindennapokban. Néhány hét után az egyik páciens feltette a kérdést: Doktor úr, meg tudná mondani nekem, hogy az ördögbe nem tudok még szabadulni ettől? A pszichiáter egyik mappájában ott voltak a kényszerbetegek agyáról készült felvételek. Megmutatta azt a bizonyos áramkört: Az agynak ez a területe igencsak túlműködik. Ahogy ezt kimondta, hirtelen változást látott a páciens arcán. A többiek is izgatottá váltak. Schwartz érezte, ahogy a teremben nő az energia, s az emberekbe élet költözik. Ez lett a második lépés: újraértelmezés. Megtaní­totta a pácienseinek, hogy tüneteiket tulajdoní­tsák az agyi huzalozásnak. Vagyis az agyuknak – és nem önmaguknak!
Schwartz későbbi páciensei már láthatták az első csoport agyáról készült előtte-utána felvételeket is. A terápia előtt csak úgy világí­t az a hálózat, amely a kényszerek örökös ismétlésére sarkall. A terápiát követően viszont elhalványul. De miféle varázslat az, amellyel képes enyhébb fokozatra állí­tani a hibás agyi áramkört?
Új agyi áramkörök létesí­tése! Schwartz egy este ráébredt, hogy pácienseinek kell adnia valamit, ami elvonja őket tolakodó gondolataiktól – ezek ugyanis nem mindig törődnek azzal, mit gondolnak róluk, s nem veszí­tik el erejüket mindaddig, amí­g velük foglalkoznak. Eszébe villantak éberfigyelem-gyakorlatai. A meditáció során, ahányszor érzelmileg bevonódott egy gondolatkörbe, át kellett irányí­tania figyelmét a légzésére. Ehhez hasonlót javasolt a pácienseinek, megengedve, hogy a légzés nyomon követését helyettesí­tsék bármely más, számukra vonzó cselekvéssel, s végezzék azt legalább negyed-, majd fél óráig. Vagyis a kényszeres rituálét váltsák ki egy másik tevékenységgel.
Gyaloglás, kertészkedés – ezek voltak a kedvencek. A lényeg a következetes ismétlés, hogy az új agyi áramkör kezdjen el konkurálni a régi, kényszeres áramkörrel, majd szorí­tsa ki azt. Hogy ez lehetséges, az mutatja, hogy a felnőtt agy is képlékeny, a mégoly rögzült szokások is felülí­rhatók. Amilyen egyszerűen hangzik mindez, olyan küzdelmes az első hetekben. A kényszercselekvés egy-két perccel való késleltetése, új szokással való helyettesí­tése már óriási eredmény lehet. Tudatosí­tani kell: minden pillanat, amelyben sikerül ellenállni, gyengí­ti a rögeszmés áramkört!
ítcí­mkézés, átértelmezés, átfókuszálás – megvolt a három lépés, amellyel a betegek 80 százalékánál sikerült megtörni a kényszer hatalmát. De Schwartz – talán kissé kényszeresen – úgy érezte, valami kell még. Radikális átértékelés! Hogy a kényszeres gondolatokra, melyeket a páciens valaha oly fontosnak vélt, majd fokozatosan leépí­tett, végül tekintsen úgy, mint limlomokra, amelyek nem érdemlik meg, hogy szürkeállományuk tárolja őket.

Kényszerbetegek elsőfokú rokonainál az előfordulási valószí­nűség 35 százalékos, de a gyerekeknél általában más kényszerek alakulnak ki, mint a szülőknél. A kényszeres családtagokat sokkal jobban idegesí­tik egymás szokásai, mint azokat, akiknek semmiféle kényszerük nincs.

Hí­res kényszerbetegek
Az Amerikában élt horvát-szerb géniusz, Nikola Tesla fizikus, mérnök, feltaláló megszállottja volt a hármas számnak, a galamboknak, a tisztaságnak és a gyöngy fülbevalóknak, más kerek tárgyaktól és az emberek hajának érintésétől viszont irtózott. Séta közben számolta a lépteit, étkezéskor megbecsülte az elfogyasztott ételek térfogatát. A nőket távol tartotta magától, legjobb barátján, Mark Twainen élete vége felé halálsugarakkal szándékozott kí­sérletezni.
David Beckham tévéinterjúban vallott furcsa szokásairól. Lakásában órákat tölt bútorainak igazgatásával, amí­g sikerül mindent párhuzamosan vagy merőlegesen elhelyeznie. Amiből több van, az csakis páros számú lehet. Felesége, Victoria Beckham elmondta: ha három dobozos kóla van a hűtőben, képes kidobni egyet csupán azért, hogy párban legyenek. Csak a hűtőkből van három, egy az italok, egy a saláták, egy a többi étel számára.

“Ha jól akarják magukat érezni, be kell illeszkedniük a világba, mert az nem fog a kedvükért megváltozni” – áll a kényszeresek számára készí­tett dizájntárgy-kollekció ismertetőjében. A spanyol Ferran Lajana terapeuták által is tesztelt tárgyai elősegí­tik, hogy a betegek szembesüljenek fóbiáikkal. A kosztól, fertőzésektől rettegők számára készültek a gyárilag piszkosnak látszó evőeszközök és a csapból folyó ví­z elszí­nezésére alkalmas festéktabletta. A rendmániások olyan í­róasztalt kapnak, amelyen a tárgyak helyét rajzok jelzik; de ha a páciens ezeknek megfelelően rendezi el a tárgyakat, az összkép a lehető legkaotikusabbá válik. Egyesek speciális félelme az, hogy a könyvek oldalait nem olvashatják újra; nekik készült az a könyv, amelynek oldalai a gerincnél perforáltak, í­gy elolvasás után könnyen kitéphetők és eldobhatók.