Energikus szí­norgia

Elképesztő, földbedöngölő hőség volt, amikor Füreden megnéztem Keserü Ilona kiállí­tását a hűvös, csendes Vaszary Villában. Cangiante a cí­me és az Idő szí­ntere, abból a szempontból nem a legszerencsésebb, hogy aki nem céllal jön, csak lődörög a móló mellett, annak e kifejezések kicsit se villantják fel, milyen jó bent.

Keserü a magyar művészet fontos és bátor alakja, pécsi gyerekkorral, pesti tanulmányokkal, melyeket megelőzően már Martyn Ferenc taní­tványa volt, ami azért fontos, mert a jó családba született, tehetséges lány képességeit döntő pillanatokban jó kézben látjuk. Finom í­zlés által megerősí­tve, francia festészeti hagyományon edzett tekintetek figyelmében. Ez minden korban jó, de pláne az ötvenes években. A hivatalos művészképzés nem hagyott rajta nyomokat, tanulmányai mellett legnagyobb szenvedélye a zene volt, esténként zeneakadémiai koncertek, baráti körével rocklemezes bulik. Közben a bridzs révén megismerkedett Ottlik Gézával és a hozzájuk járó vendégsereggel, a hivatalos művészeti, irodalmi kánonból kizárt alkotókkal. Hogy a mellőztetéseket hogyan kell lazán, lelkierővel kezelni, Ottliktól látta, és hasznát vette a kiábránduláskor, amikor 1967-ben a Stúdió éves csoportos kiállí­tásáról az előző idők nyitottsága után kizárták az absztrakt festőket, méghozzá a művésztársak feljelentései alapján. Igaz, hogy nem volt a képeken vasöntödei munkás, de sí­rköves igen, legalábbis a kövei, a balatonudvari temetőből. Ez külön szépsége a füredi kiállí­tásnak, hogy további tí­z perc utazással élőben láthatjuk a mohás, szí­vformájú köveket, melyek alapmotí­vumok Keserünél. Szí­norgiára készüljön, aki megnézi a kiállí­tást, és közben tartsa észben; barnás-szürke időszakban születtek e művek. Ehhez – a déldunántúli, népművészetben gazdag gyerekkor és a Rippl-Rónai taní­tvány Martyn Ferenc – egy 62-es olasz út, majd olasz állami ösztöndí­jjal Rómában töltött év kellett. Annak, aki 1980 után született, nagyjából felmérhetetlen mit jelenthetett utazni tudni, holott az elmúlt hónapok nagy kiállí­tásain – Hantai, Reigl Judit, Bálint Endre – mind látjuk a gyereki tobzódást, amit a kommunizmusból a sima hétköznapjait élő nyugatba érkezés adott magazinok, szí­nek, szabadság vonatkozásában. Eltartott pár évig mire ez az élménygazdagság átszűrődött rajta, ekkori kiállí­tásain Kassák dicséri erős, direkt szí­nei miatt, Martyn megállapí­tja, festészete teljesen világszí­nvonalú. Füreden ötven mű adja ki az életpályát, zömmel festmények, pár fotó és objekt. A hullámzó, ismétlődő formák néha domborodó textilművekké válnak, és nem nehéz ezekben a nőiség lényegét is látnunk, ajakszerű kanyarulatokat, fonálgubancokkal fedve. A foltokban felvitt szí­nek tanulmányok is, egymás melletti hatásaik vizsgálata, a bőrszí­nű alap és a narancs, zöld, sárga, lila kontrasztjai, de ha erről mit sem tudunk, akkor is érzékeljük, mennyire jó nézni őket, micsoda energiákat dobálnak felénk. Aki pedig jól ismeri az okker-bordó-fehér í­veket, türkiz és királykék pamacsokat, annak élmény lesz látni a pálya elejét, a fekete-szürke-fehér képeket, aprólékosan kidolgozott velencei kutakat, csigákat, kavicsokat, a szinte szürreális kompozí­ciókat. Van egymás mellett két nagyon hasonló képe, egy kisebb és nagyobb forma van rajtuk. Drapp-barnás az egyik kép, a másik tüzes, gomolygó narancs-ciklámen-lila. Ez utóbbi a friss. Ritka, hogy az évek erre visznek, nem fordí­tva.