Vigyázat, csalok! – vetette oda kacéran közönségének Rodolfo, a bűvész. Majd úgy elterelte a figyelmet, hogy senki nem érte tetten. De ha még a beígért és jóindulatú trükkökről is ennyire eltéríthető a figyelem, mit várhatunk az eltitkolt és rosszindulatú csalások esetén?
A csalásokkal rengeteget foglalkoznak – akkor is hallunk róluk, ha nem akarunk, így aztán felvértezve érezzük magunkat ellenük. Ki verhetne át minket, ha nem nyitunk meg ismeretlen feladóktól érkező üzeneteket, nem kattintunk hirdetésekre, és úgy online, mint offline csak ismerős pályákon mozgunk? Vagy amennyiben mégsem, a híres hatodik érzékünkre hallgatunk, amely megsúgja, ha sötét személyiség ólálkodik körülöttünk, legyen az rémisztő vagy éppen gyanúsan elbűvölő.
Csakhogy a csalók nem mindig ennyire karakteresek! Gyakran teljesen egyszerűnek, hétköznapinak álcázzák magukat, éppen azzal a céllal, hogy ne fordítsunk rájuk különösebb figyelmet. A szürkeállományunk ugyanis nem szívesen foglalkozik szürke dolgokkal. A legtöbbünk néhány másodpercen túl képtelen összpontosítani egy érzelmileg közömbös tárgyra. És éppen itt a bökkenő: átsiklunk a jellegtelen figurán vagy a banálisnak tűnő hirdetésen, így szinte semmilyen információfeldolgozás nem történik.
Az ember egyik fő jellemzője a kíváncsiság, ezért furcsának tűnhet, hogy egyesek éppen a kíváncsiság hiányát használják ki. Szemben azokkal a milliókkal, akik mindenáron ki akarnak tűnni a többi ember közül, ők inkább elvegyülnek. De az állatvilágból is jól ismert ez a jelenség: úgy hívják, mimikri. Az állat szinte teljesen hasonul a környezetéhez, hogy láthatatlanná válva cserkéssze be az áldozatait, vagy fordítva, potenciális áldozatként így ússza meg a rémisztő lehetőséget, hogy levadásszák. Az emberi csalások egyik típusa azért sikeres, mert mesterien kikerüli a figyelmi fókuszt. Mivel számtalan átlagos dologgal találkozunk nap mint nap, nem fogunk mindegyiknél arra gondolni, hogy „hú, a mindenit, ez gyanúsan átlagosnak tűnik!” Nem tölthetjük az időnk egészét gyanakvással.
Tehát nem bízhatjuk a racionális agyunkra a csalók kiszűrését. De mi a helyzet az intuícióval? Ez a képesség nagymértékben támaszkodik a testi jelzésekre (szomatikus markerekre). Az intuíciótól azt várnánk, hogy szolgáljon minket, vagyis berregjen a vészcsengő, amikor valaki át akar ejteni. Sokan kiépítenek magukban ilyen képességet, és egész jól észlelik a növekvő feszültség jeleit: gyorsuló szívverés, torokszorítás, a halánték lüktetése és a többi. Azonban pontosan ezek a testi érzések vezethetik félre őket, méghozzá épp a legsötétebb csalók, a pszichopaták esetében! Utóbbiak agya ugyanis több szempontból atipikusan működik. Például amikor rendkívül rizikós tetteket követnek el, amelyek során bármelyik pillanat magában hordozza a lebukás és a súlyos büntetés fenyegetését, nem éreznek félelmet. Sőt ilyenkor vannak elemükben, elméjük fókuszálttá válik, lelkiállapotuk valahol az enyhe feldobottság és az eufória közti skálán mozog. Ez aztán átragadhat a tettestársakra és az áldozatokra egyaránt, így a pszichopata könnyedén felülírhatja mások testi és agyi jelzéseit, elhallgattatva embertársaiban a szorongást, kikapcsolva a racionális-kritikai-morális gondolkodásért felelős homloklebenyt. Hogy, hogy nem, az áldozat végül a legegyértelműbb tényállásoktól is eltekinthet, mint a mesebeli szépség attól, hogy a szörny elrabolta és fogva tartotta. Persze a tündérmesében kiderül, hogy a gonosz szörny a lelke mélyén érző szívű herceg – a párhuzamos valóságban viszont az eleinte normálisnak tűnő lény egyre rémisztőbbé válik, miközben áldozata egyre inkább hercegnek látja.
A cikk folytatásából megtudhatják:
- milyen szempontok alapján választják ki áldozataikat a csalók?
- hogyan hatnak a kiszemeltjeikre?
- mikor vagyunk a leginkább sebezhetőek?
A válaszokat Jakabffy Éva cikkében olvashatják, az IPM decemberi számában. Keressék az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
