Kezdhetnénk azzal a Lenin-idézetnek is beillő ténymegállapítással, hogy a kommunizmus és a divat antagonisztikus ellentéte abból fakad, hogy a kapitalizmusban a munkásosztály nem engedheti meg magának a divatos öltözködést, ha viszont hatalomra kerül, akkor meg minek divatozzon. E logikus következtetést azonban a 20. század elején működő művész-világforradalmárok, anarchisták és egyéb önjelöltek kapásból megcáfolták; nagyon is odafigyeltek arra, hogy milyen öltözékben készülődnek a burzsoázia megsemmisítésére, ezért divatba hoztak szinte mindent, az egyenruhától az orosz gallérig, amit a mindenkori elképzelt burzsuj biztosan nem vett volna fel. (Például a Lenin-sapkát.) Ám az 1930-as évektől véget ért e kreatív korszak. A hatalomra jutását követően Sztálin rövid időn belül leszámolt a proletkulttal, és a nyugati avantgarde másfelé vette az irányt. A divat pedig az lett, aminek szánták: polgári csökevény.
„Ahol a ruha van előtérben, s az vonja magára a tekintetet, ott rendszerint baj van. A sok cifra limlom sokszor ápolatlan, csenevész, egészségtelen testet takar, vagy ha rendben is van a fizikum, akkor a lélek nem egészséges, mert törekvései felületesek, kicsinyesek. A termelésben élen járó dolgozók, a kulturális színvonalat emelő tudósok, pedagógusok nem érnek rá, hogy a legújabb nyakkendődivattal, a nadrág szárának hosszú vagy túl rövid, szűk vagy széles formájának latolgatásával töltsék idejüket” – írta 1952-ben a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének folyóirata, a Család és Iskola, ily módon beárazva a divat jelentőségét a szocialista építőmunkában. Mindez azonban mellébeszélés volt, a hiánygazdálkodás elkendőzése. 1949-től jelent meg az Ez a divat című lap, és alkalmanként a kevésbé keményvonalas napilapokban is leközöltek egy-egy divatos modellrajzot. Csakhogy eközben a boltok választéka a háborús időkre emlékeztetett, az államosított cégek pedig ruhagyárakká változtak, és átálltak a tömegtermelésre, silány anyagokból előállított tucatárut kínálva.
De divatbemutatókat továbbra is rendeztek. A Hungária című emigráns lap budapesti levelezőjének 1950 tavaszán sikerült bejutnia a Bristol szállóba az Állami Divatközpont első ruhabemutatójára. „Tetszettek a mindkét oldalon hordható, futószalagon gyártott kulikabátok, s hogy a szoknyák hossza nem csúszott ismét térd fölé, mint Párisban” – írta a szerző, aki döbbenten tapasztalta, hogy „a finomkodó parádét egy textil-élmunkásnő nyitotta meg, olyan politikai hordószónoklattal, amely szerint mind ez a szuper-békegazdagság egyedül a Szovjetnek köszönhető”.
Legát Tibor cikkének folytatását és a hozzá kapcsolódó gazdag képanyagot a novemberi IPM-ben találják. Keressék az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
