Bár az egyik legrégebbi Kaukázuson túli keresztény államban híven követik a „nagyon szuverenista” politikát, a georgiai (mifelénk ismertebb leánykori nevén grúz) politika felettébb forgalmas időt szenvedett meg, amióta kiszakadt a szovjet birodalomból. Az itt kormányzó Grúz Álom párt – habár korábban a Nyugat felé indexelt – egyértelműen keletre fordult. De a háttérből is az élén álló szürke eminenciás, bizonyos Bidzina Ivanisvili még ennél is kacifántosabb kanyarokat vett.
A ma már méltán oligarchaként emlegetett Bidzina Ivanisvili februárban ünnepli 70. életévét. Felteszem, méltó módon. Pedig „hősünk” egy igen szegény család legkisebb, 5. gyermekeként látta meg a napvilágot egy északnyugat-grúziai kistelepülésen, Csorvilában. Édesapja, Grigor egy mangánvegyészeti gyár munkása, anyja – ennyi csemetével – háztartásbeli volt. A kis Bidzina – a köré utóbb szőtt legendárium szerint – olyan nyomorúságos körülmények között töltötte gyerekkorát, hogy olykor még cipője sem volt. (Később ezzel is növelte vidéki népszerűségét, ami hozzájárult a 2012-es választási győzelméhez.)
Mindmáig ő az egyetlen híressége – mondjuk így – Bidzinafalvának. Személyében testet öltött (a később megszületett) grúz álom. Amikor megtollasodva hazatért, a helységben minden frissen megházasodót busás – közel 1 millió forintnyi – nászajándékkal lepett meg. Egykori iskolájában pedig uszodát és fedett kosárlabdapályát teremtett, volt hát miért hálásnak lennie a „keltetőjének”. De itt még nem tartunk.
A szorgalmas és küzdőképes srác rövid úton beverekedte magát a Tbiliszi Állami Egyetem mérnök-közgazdász szakára. Olyan sikerrel végezte tanulmányait, hogy meg sem állt a Moszkvai Állami Egyetem vasútmérnöki karáig, ahol PhD-fokozattal gyarapodott – ekkor már jobbára nevének „oroszosított” változatával, Borisz Grigorjevicsként.
De itt nem csak újabb diplomával gazdagodott – 1988-ban egyre inkább a biznisz világa felé állította át a váltóit. Már a ’80-as években megalapíthatta az – akkor még – Szovjetunió egyetlen magáncégét. Ekkortájt ismerkedett meg a politikában is sertepertélő (későbbi szenátor) Vitalij Malkin üzletemberrel, akivel kezdetben számítógépeket árusítottak, majd az akkor és ott újdonságnak számító nyomógombos vezetékes telefonkészülékeket importálhattak. Orosz partnerével rövidesen akkora „eredeti tőkefelhalmozást” hajtott végre, hogy csábító fémek felvásárlásával kezdtek foglalatoskodni, majd amikor az új orosz kormány nekilátott a szovjet éra olcsó állami bankrészvényeinek privatizálásához, ők sem voltak restek. Ivanisvili jelentős vagyonra tett szert. Olyannyira, hogy a befolyásos orosz bankárok csoportjába is bevonták, amely az 1996-os elnökválasztáson áttételesen Borisz Jelcin újrázását támogatta – a kommunista fő jelölttel szemben. Utóbb Ivanisvili legalábbis ezzel magyarázta, hogy ily módon közvetetten hozzájárult Grúzia (nekünk ma már hivatalosan Georgia) függetlenedéséhez, nehogy a „komcsik” visszatérjenek és visszacsinálják szűkebb pátriája nemzeti vívmányait.
De nem sokáig ült ottani babérjain. 2002-ben elhagyta „Oroszország anyácskát”, és átmenetileg Franciaországba tette át a székhelyét. Tán a kellő kapcsolati tőke híján itt nem vert mély gyökereket, így egy év múltán hazatért a kétharmad magyarországnyi területű, a még mindig jó 3 és fél millió lelket számláló Grúziába. Szülőhelyén DVD-lejátszókat és tűzhelyeket osztogatott a vagyonából, sőt városának ingyenes egészségügyi ellátást ígért. Közben kerülte a nagyobb nyilvánosságot, nem akart a sajtó fókuszába keveredni. Titokban nagyobb adománnyal járult hozzá a legnagyobb grúz templom, a tbiliszi Szameba(Szentháromság-székesegyház) építéséhez. Annyira áhítatosan hallgatag maradt, hogy a közvélemény számára mindez csak jóval később derült ki, amikor Eduard Sevardnadze (ő volt Gorbacsov idején az utolsó szovjet külügyminiszter, majd a független Grúzia 2. elnöke) név szerint is kiemelte őt a memoárjában.
Benda László cikkének folytatását keressék az IPM októberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
