Mindannyian találkoztunk már olyan kommentelővel, aki egy-egy bejegyzés alatt látszólag a nulláról gyorsult verbális bántalmazóvá. A közösségi platformok széles körű elterjedésével együtt jár a szabadság, hogy az ember bármikor, (szinte) bármilyen formában kifejezheti a véleményét. Ez azonban nemcsak a kulturált állásfoglalásnak és a konstruktív vitának ad terepet, hanem megnyitja a kaput a megdöbbentő, helyenként ijesztő hozzászólások előtt is. Milyen pszichológiai jelenségek állhatnak a trolltrend hátterében? Vajon létezik olyan személyiségtípus, amely hajlamosít az online bántalmazásra?
Rebecca Rafferty és Thomas Vander Ven 2014-ben az Ohiói Egyetemen vizsgálta az internetes zaklatók és az online agresszió lélektanát, és alapvetően két működést különböztetett meg. A trollok internetes jelenlétének mozgatórugója önmaguk szórakoztatása és mások figyelmének elnyerése. Működésmódjuk lényege az általuk kiválasztott személy ugratása, provokálása, bosszantása, rosszabb esetekben megalázása, jutalmuk pedig a célszemélyben és a közönségben kiváltott érzelmi reakció. A cyberbullying, vagyis az online zaklatás kategóriája ennél is messzebb megy: a célszeméllyel szemben folytatólagosan megjelenő bántó, zaklató, fenyegető, agresszív interakciókat foglalja magában.
Miért vagyunk rosszindulatúak?
Kár tagadni: valahol, valamilyen mértékben mindannyiunkban megtalálható a rosszindulat. Ha mi magunk nem is vetemednénk arra, hogy komment formájában jól megmondjuk a magunkét egy számunkra irritáló személynek, előfordul, hogy egyetértő mosolyra húzódik a szánk, amikor valaki más ezt intelligensen és szórakoztatóan megteszi. Természetesen ez a fajta katasztrófaturizmus nem vehető egy kalap alá azzal, amikor valaki bárdolatlan stílusban, személyeskedve, fenyegetően nyilvánul meg. Az viszont igaz, hogy az egyetértő mosoly és a gyalázkodó komment hátterében ugyanazon működési mechanizmus két szélső értéke látható.
Amikor a rosszindulat online verbális tettlegességben nyilvánul meg, legtöbbször kompenzáció történik. A háttérben általában valamilyen feszültség húzódik meg: ez lehet a célszemély iránti irigység, de generálhatja a hozzászóló általános önbizalomhiánya is. Ezekben az esetekben a kommentelő észleli a szakadékot a saját és a célszemély (vélt vagy valós) helyzete között, viszont annyira nincs meg benne az önreflexió képessége, hogy a zsigeri szinten feltörő csökkentértékűség érzését csak azzal tudja tompítani, hogy kvázi maga alá sorolja be a másikat. A legkézenfekvőbb eszköz erre a telefon, amelyen akár két buszmegálló közt is odavághat valami sértőt, ideiglenesen csillapítva ezzel a saját feszültségét, és meghempergetve magát a megmondóemberi minőségben.
Az is előfordul, hogy a rosszindulatú hozzászólást nem az önértékelés hiányából fakadó feszültség, hanem a projekció, vagyis a kivetítés generálja. Projekcióról akkor beszélhetünk, amikor valaki nem képes magában rendezni a rossz érzéseit, ezért inkább úgy dönt, hogy egy másik személy viselkedését teszi meg ezen érzések bűnbakjává. Vagyis felfedezi magában a haragot és a csalódottságot, de mivel számára túlságosan nagy munka lenne megbirkózni ezzel, kiválaszt egy célszemélyt, akinek a (vélt vagy valós) viselkedését jelöli meg a saját rossz érzései okaként.
Csáky Dóra cikkének folytatását keressék az IPM októberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
