Mi lenne, ha a „hogy vagy” kérdés helyett egyszer ezt tennék fel nekünk: „hogy telik számodra az idő”? Könnyen zavarba jönnénk. A válaszadáshoz kapcsolódó töprengésünket például lassúnak érzékelhetnénk, miközben a kérdés sürgetését gyorsnak. Az idő valahogy mindig kilóg gondolkodásunk keretei közül. Az agykutatók talán ezért is mellőzték sokáig ennek vizsgálatát.
Bizonyos idegtudósokat azonban éppen ez a kihívás vonzott az idő bűvkörébe. Az idő kezdete felfoghatatlan, az egész anyagtalannak és illékonynak tűnik, ha nem egyenesen illúziónak tűnik, a jelen pedig megragadhatatlan. Mindezzel szöges ellentétben áll a „pontos idő” fogalma, az atomórák által mutatott idő egyértelműsége. De vajon járnak-e az agyunkban és a testünkben efféle órák, amelyek akár a tudatunkon kívül egzaktul mérik az időt? Lehet-e egyáltalán az abszolút hallás mintájára „abszolút időérzékelésről” beszélni, ha egyszer az idő maga relatív? S ha igen, ez a fajta érzékelés vajon szintén csak bizonyos emberek kiváltsága – vagy esetleg más élőlényeké?
Elvileg létezhetne olyan agyterület vagy hálózat, amely akár az atomórához hasonló pontossággal mérné az időt. Ám ha létezne is, az általa nyújtott időinformációhoz nemigen férnénk hozzá. A benne ketyegő óra halk hangját elfednék az időről a maguk igen elfogult módján számot adó agyi régiók. Ezek becsléseit pedig alaposan eltorzítják a biokémiai folyamatok, az átélt érzelmek, az éppen végzett tevékenység és a külvilág jelzései. Időérzékelésünk, ha úgy tetszik, az evolúció tökéletlen műve – más oldalról viszont valóságos remekmű.
Ennek köszönhetünk számos nagyszerű műalkotást is, például Szent Ágoston elmélkedéseit az időről a Vallomásokban, vagy Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamát, amely alapján a szerző egyesek szerint csaknem intuitív idegtudósnak tekinthető. Az idő kimeríthetetlen forrása a rácsodálkozásnak, az ihletnek és a láthatatlan célpontok kergetésének. Ilyen célpont a jelen is. Agyunk folyamatosan az emlékek átírásán dolgozik, ezek alapján pedig becsléseket és terveket készít a jövőre nézve. Így az a fura helyzet áll elő, hogy elképesztő nehézséget okoz számára pusztán a jelenben lenni. Sokszor csak rengeteg meditatív gyakorlatot követően sikerül valamelyest kiszakadni az időből és belépni a jelenbe. De az egészen kicsi gyermekek spontán jelenbe való belemerülését így is nehéz megközelíteni.
A másik elérhetetlen célpont az idők kezdete. Mióta létezik idő? Erre a talányos kérdésre továbbra sincs válasz. Talán azért, mert az elménk a maga módján képezi le az időt. Olyan fogalmakban gondolkodik róla, amelyek révén egész jól eligazodik a saját életidejében: tudja, hogy milyen, amikor sürgeti az idő vagy amikor ólomlábakon jár. De az időt a maga valóságában megragadni mégis képtelenség. Az emberiségnek évezredeket kellett várnia, hogy egy zseniális agyban világossá váljék az idő relatív mivolta. Magát az agyat is leginkább az utóbbi évszázadban kezdjük megismerni. A kettő együtt pedig, vagyis az idő idegtudománya, még ennél is jóval fiatalabb.
Jakabffy Éva cikkének folytatását keressék az IPM júniusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
