A Közép-Amerika legkeskenyebb földsávját átszelő Panama-csatorna gazdasági és stratégiai jelentőségét nem lehet túlbecsülni. A legközelebb fekvő és leginkább érdekelt szuperhatalom, az Egyesült Államok elnöke – megannyi „elnagyolt” nemzetközi ötletelése közepette is – tökéletesen tisztában van ezzel. Éppen ezért megszerezné, pontosabban „visszaszerezné” a víziút fölötti ellenőrzést az imperialista vágyálmainak. Washington és Panama ellentmondásos előtörténete mindehhez számos dilemmát kínál.
Az előzményekhez a régmúlt valóságába kell visszanyúlnunk. Kolumbusz nyomán a spanyol hódítók a 16. század legelején tették magukévá Közép-Amerika legkarcsúbb területét. Néhány év múltán maguk is rádöbbentek, hogy itt milyen közel van egymáshoz az Atlanti- és a Csendes-óceán. Ráadásul a nyugati partok környékén aranyat és ezüstöt találtak, amit sietve haza is hajóztattak a királyi udvar nagyobb dicsőségére.
De nem volt, nem maradt ez mindig így.
A latin-amerikai felszabadító áradatban Panama is elnyerte függetlenségét Spanyolországtól 1821-ben, majd tüstént Nagy-Kolumbia részévé vált több sorstársával, a mai Venezuela, Ecuador és Peru területeivel együtt. A túlkombinált koalíció teljes szétesését követően az apró közép-amerikai ország (washingtoni hátsó gondolatoktól ösztönözve) csak 1903-ban vívta ki államiságát. Legalábbis átmenetileg.
Ezután a panamai szuverenitás kinyilatkoztatásának teljességét odaát északról, a Fehér Házból kérdőjelezték meg, a hírhedt Monroe-elv alapján („Amerika az amerikaiaké”). Minden jel arra mutat, hogy az Egyesült Államok máig a hátsó udvaraként tekint Latin-Amerikára.
Benda László cikkének folytatását keressék az IPM áprilisi számában vagy a laptapir.hu oldalon!
