A mediterrán barátfókát az egyik legritkább tengeri emlősként tartják számon, mivel ez az egyik legveszélyeztetettebb fókaféle. Egykor az egész Földközi-tengeren, a Fekete-tenger egy részén, valamint az Atlanti-óceán partvidékén is előfordult. Az elmúlt 50 évben azonban olyan mértékben csökkent a populációja, hogy napjainkban már csak két kulcsfontosságú területen található meg: a Földközi-tenger keleti részén és az Égei-tengerben, illetve Északnyugat-Afrika földközi-tengeri és atlanti partvidékén. A természetvédők becslése szerint a jelenlegi populáció kevesebb mint 700 egyedből áll, amelyből csupán 400-450 kifejlett, szaporodóképes példány.
A jelenleg három alpopulációval rendelkező faj a trópusi és szubtrópusi vizeket kedveli, ami kevés fókafajról mondható el, így sokkal nagyobb hatással van rájuk az emberek jelenléte – különös tekintettel a turistaszezonra. Ezek a fókák a sziklás partvidékeket kedvelik, valamint a tengeri barlangokat, ahol biztonságban nevelhetik kölykeiket. A közepes méretűnek számító fókafaj egyedei átlagosan 2-2,5 méter hosszúra nőnek, súlyuk pedig akár 300 kilogramm is lehet. Táplálékállatai közé tartoznak a kisebb testű halak, a polipok és a rákok.
A barátfókák (Monachus) nemzetségébe sorolható a már említett mediterrán barátfóka, a hawaii barátfóka és a karibi barátfóka. Utóbbit kihaltnak tekintik, mivel utoljára az 1950-es években észleltek ehhez tartozó egyedeket, amelynek oka valószínűleg a zsírjukért folytatott vadászatuk és az élelmük túlhalászása. A fókák a karibi térségben éltek, ahol az emberen kívül csak a nagyobb testű cápák vadásztak rájuk. Az utolsó ismert kolónia valahol Nicaragua és Jamaica között élhetett. A faj egyedei külső megjelenésükben nagyon hasonlítottak a hawaii barátfókához. A történelmi adatok szerint még Kolombusz Kristóf hajójáról is előkerült egy feljegyzés, amiben 8 „tengeri farkas” elejtéséről írnak 1495-ben. A spekulációk szerint a farkasok valójában karibi barátfókák lehettek. Mint az a kritikusan veszélyeztetett két fennmaradó faj esetében is megfigyelhető, ezek a fókafélék nem agresszívak, viszont annál érzékenyebbek a zavaró tényezőkre. Ezt tetézve a vadászatukkal, nem meglepő, hogy a karibi barátfókák kihaltak.
A hawaii barátfóka szintén a legveszélyeztetettebb tengeri emlősök közé tartozik. A populáció státusza valamelyest kedvezőbb, mint a mediterrán barátfóka esetében: jelenleg úgy 1600 egyedet tartanak számon. Az élőhelyét tekintve viszont már korántsem annyira ideális a helyzet, hiszen a faj kizárólag a Hawaii-szigeteken fordul elő. Ez azt jelenti, hogy ha folytatódik az élőhelyük pusztulása, akkor hamarosan a hawaii barátfókák is a karibi társaik sorsára juthatnak. Érdekesség, hogy az ősi hawaii elnevezésük „llio holo I ka uaua”, amelynek jelentése ’kutya, amely vadvízben fut’ – ez megerősítheti a magyarázatot, hogy Kolombusz hajóján valóban a fókákat hívták farkasoknak. A 19. század végén majdnem a kihalásig vadászták a hawaii barátfókát, de azóta a fajmegőrzési intézkedések által szerencsére stabilizálódott a populáció – a jelenlegi állomány 30%-a ennek köszönhető. Azonban a faj fennmaradását negatívan befolyásoló emberi hatások más formában is jelen vannak. Ezek közé tartozik a túlhalászat – amelynek következtében a barátfókák nem jutnak elég zsákmányhoz –, a turizmus fellendülése miatti élőhelyvesztés, a szennyezésből származó hulladék lenyelése és a halászhálókba gabalyodás.
Varga Nikolett cikkének folytatását keressék az IPM októberi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
