A tengeri teknősök nagyjából 100 millió éve élnek a földön. Ezek a hüllők tökéletesen alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, testük más teknősökéhez képest áramvonalas. Lábak helyett úszókkal rendelkeznek, hiszen a szárazföldön kelnek ki a tojásból, ám életük szinte teljes részét a tengerben töltik. A szárazföldre kizárólag a nőstények térnek vissza, hogy a homokos parton lerakják tojásaikat, így biztosítva a faj fennmaradását.
Bizonyos hüllők rendkívüli módon ragaszkodnak a szülőhelyeükhöz, így például a levesteknős csakis azon a parton rakja le a tojásait, ahol ő maga is kikelt. Sajnos emiatt kiváltképp könnyű prédák az orvvadászok számára, hiszen garantált, hogy a költési szezonban mindig ugyanazon a helyen bukkannak majd fel. Ezek az állatok továbbá remek búvárok, ugyanis pihenő állapotban akár 4-7 órán keresztül képesek visszatartani a levegőt. Ilyenkor gyakran egy víz alatti barlangban keresnek menedéket, ahonnan néhány óránként úsznak fel oxigénért. Aktív állapotban – például táplálkozás közben – viszont már gyakrabban, pár percenként szükséges levegőt venniük.
A közönséges levesteknős (Chelonia mydas)
Valószínűleg ez a legismertebb tengeri teknősfaj. Angol elnevezése green sea turtle, mivel az állat zsírja zöld színű a növényi alapú táplálkozásának köszönhető. Életük során az étrendjük változik, a fiatal egyedek még rákféléket, medúzákat és tengeri férgeket is fogyasztanak, azonban felnőttkorukra már csak algát és tengeri füvet esznek. A felnőttkori szigorúan növényevő életmód kizárólag erre a tengeri teknősfajra jellemző, emiatt a nyílt vízen aligha találkozhatunk a fajjal, mivel a védett partszakaszokat és a sekély vizek tengeri fűvel borított aljzatát kedveli. Ez a teknős a világ szinte minden mérsékelt vagy trópusi tengerében megtalálható. A valaha talált legnagyobb példány körülbelül 1,5 méter hosszú volt és majdnem 395 kilogramm. Ez azért is számít méretesnek, mert ennek a faj az egyedei leggyakrabban csak a 190 kilogrammot érik el.
Páncéljuk színezete változó, ezért azt nem érdemes nézni az azonosításuk során. Annál fontosabb a páncéllemezek száma és elhelyezkedése. Első ránézésre ugyanis a tengeri teknősfajok nagyon hasonlítanak egymásra, azonban a közöttük lévő különbség könnyedén megfigyelhető az említett lemezek, illetve az állat fején található elülső homlokpajzs pikkelyeinek száma alapján. A levesteknős esetében a hátpáncéllemezek egymás mellé illesztve helyezkednek el, míg más fajoknál lehetnek egymás fölött, cserépszerűen (például a cserepesteknős esetében).
Varga Nikolett és Kocsis Borbála cikkének folytatását keressék az IPM augusztusi számában, az újságárusoknál vagy a laptapir.hu oldalon!
