IPM: Témaválasztásai hétköznapinak tínnek, de koreográfiáival, egy-egy szereplővel rendszerint meghökkenti a nézőket. Ez tudatos vagy önkéntelenül alakul így?
B.Y.: Ez annyira szándékos, illetve spontán, amennyire az élet meghökkentő. Ahogy megyek az utcán, figyelem az embereket. Hihetetlen személyiségekkel, szituációkkal lehet találkozni nap mint nap, olyanokkal, amikre az ember nem számít. Állandóan meglepődöm, tanulok ezekből a helyzetekből, és beépítem a darabjaimba. Az élet nagyon abszurd, gyönyörí, de egyben fájdalmas és groteszk is. Borzalmasan izgat, hogy darabjaimban valami olyasmit találjak ki, ami nem odaillő. A Capellába jártam egy külföldi ismerősömmel szórakozni, ott láttam először a két transzvesztita mívészt, Tölgyesy Zoltánt és Szikszai Tibort. Óriási élményben volt részem. Azonnal az jutott eszembe, milyen fantasztikusan beleillenének a Kabaré hangulatába. A Fény látnoknőjében Matatek Judit, a vak lány is táncol, vele a Vakvagányok címí filmben dolgoztam együtt. A Bacchanáliában idős néniket táncoltatok, olyanokat, akik nem hivatásos táncosok, soha nem is voltak azok, ezáltal különös, emberi jellege lett darabnak.
Mindig felháborít a társadalmi igazságtalanság, ezeket igyekszem észrevenni, és saját eszközeimmel, a tánccal, a mozgással, a játékkal rájuk irányítani az emberek figyelmét. Nem gondolom, hogy túl bizarr lennék. Nem azon töröm a fejem, milyen őrületet találjak ki, mert nem célom botrányokat okozni vagy koreográfiáimmal megbotránkoztatni a nézőket. Egyre inkább az emberekhez akarok szólni, minél több emberhez. Minden egyes megfogalmazás, amit a mozgással kifejezek – a Lakodalomtól a János vitézig – az én elképzelésem a világról, ami – gondolom –, eléggé sajátos, ezért lehet, hogy meghökkentő.
IPM: Darabjaiban egy produkción belül is többféle zenei stílus jelenik meg. A Lakodalomban a jazz és a modern zene keveredik a hawaii népdalokkal, a Kabaréban a berlini kuplék mellett Schubert és Csajkovszkij mívei szólnak.
B.Y.: Mint zenebohóc, a lelkemet táncolom el Csajkovszkij V. szimfóniájára. Bécsben jártam egy szabadtéri rendezvényen, ahol a csillagos ég alatt egy hatalmas kivetítőn Karajant láttam vezényelni, és Csajkovszkij V. szimfóniája szólt. Fantasztikus volt a világhírí karmester, aki számomra nem is vezényelt, hanem táncolt. Elsírtam magam, és tudtam, hogy ezt meg kell tanulnom, és szólóként előadnom. A vezénylés a tánc és a zene esszenciája, és ebben megmutathatom a lelkemet. Fischer Iván, aki jó barátom, és a Zeneakadémián már volt közös előadásunk is, segített. Videóra vettük, ahogy vezényelt, és én szó szerint megtanultam a mozdulatait, azután ezt formáltam át. A mai napig izgulok a Kabaré előadásán, hogy rendesen tudok-e „vezényelni”.
IPM: Koreográfiáinak nélkülözhetetlen velejárója a humor. De a viccektől irtózik.
B.Y.: Nem szoktam viccelődni, utálom a vicceket, nem is értem őket, ezért nagyon sokáig nem is tudtam, hogy nekem is van humorérzékem. Amikor elkezdtem önállóan koreografálni, akkor önmagam számára is meglepetést okoztam, hogy a szereplőknek nemcsak a szép, a szimpatikus, esetenként démoni vonásait mutatom meg a mozdulatokon keresztül, hanem a humorosat is. A zárt ajtók mögötti groteszk világot. A korai performancekben még nem derült ki, hogy így is tudom látni a szituációkat, az embereket. Most, hogy anya vagyok, sokkal nevetősebb lettem, mert kisfiam, Milán is állandóan kacag. Ahogy egy virágra ránéz – ez is egy téma lehet –, már mosolyog. Izgat, hogy a mívészet eszközeivel hogyan lehet ilyeneket kifejezni. Izgalmas az az európai uniós projekt, amelyben 0–3 éves gyerekeknek szóló színházi produkciót kell bemutatni. Lehet, hogy megpróbálkozom ezzel, mert nagyon érdekel, hiszen látom, hogy héthónapos fiam majdnem minden próbát végig tud nézni. Sok minden leköti a pici gyerekek figyelmét: a mozgás, a fények, a hangok.
IPM: Ezek mindegyike fontos a felnőtteknek szóló előadásokon is.
B.Y.: Igen, de díszlet nélkül, üres térben lehet táncolni, anélkül is jó előadás születhet, a fény azonban nagyon fontos. A világítás a táncnál dramaturgia. Vidéki fellépéseknél előfordul, hogy nem megfelelőek a körülmények, olyan, mintha a próbateremben lépnénk fel. Ezért csak azokat a darabokat adjuk elő, amiket „utaztatni” lehet. Ilyen a Lakodalom, amit Párizstól Erdélyig nagyon sok helyen előadtunk már, néhányszor még szabadtéren is, vagy a Kabaré, amivel Párizsban, a Magyar Év alkalmából húsz alkalommal léptünk fel egy nagyon kicsi színházban, az igen divatosnak számító „alternatív Moulin Rouge”-ban, a Pigalle-on. Igaz, a színháznak csak egy kulisszája volt, ezért át kellett kicsit komponálni a darabot.
IPM: Meglepő, hogy mint koreográfus olyan prózai színházi előadás rendezését vállalta, amelyben szinte semmi mozgás nincs.
B.Y.: Az, hogy én koreográfus vagyok, mellékes dolog. Ahhoz értek leginkább, mert annak a nyelve az enyém. De ha az ember ki akar fejezni valamit, annak nem csak a tánc lehet az eszköze, hiszen a határok elmosódnak. A legfontosabb, hogy legyen mit kifejezni. Darabjaimban a mozgáson, táncon kívül a szituáció, a történet, a mögöttes tartalom is fontos.
Azért vágtam bele a Vagina Monológok rendezésébe, mert úgy gondoltam, ehhez a darabhoz egy nőnek kell hozzányúlnia. Örülök, hogy eleget tettem Szurdi András felkérésének, mert harmadik éve játsszák már változatlan sikerrel, és a szakmai visszhangja is jó. Több férfi visszautasította a felkérést, nem merték vállalni – talán a téma miatt. Magyarországon kevés a rendezők és a koreográfusok között a nő, én pedig mindig is elég bátor voltam, bár a magánéletemben ez egyáltalán nem jellemző rám.
IPM: A hat évvel ezelőtt komponált Emiben a japán tánc elemei XX. századi stílussal keverednek. Mozgásában felhasználja a butho tánc elemeit, pedig soha nem járt még Japánban.
B.Y.: Fontos számomra a keleti emberek egészen más felfogása a világról. A mi társadalmunkban minden zaklatott, és minden véletlenül történik, nincs mögötte olyan tartalom, mint amilyen a távol-keletieknél. Vonzódom a Távol-Kelethez, igyekszem ebben a szellemben élni, nem iszom, nem dohányzom, és hetente háromszor járok akupresszúrás masszázsra egy kínai férfihez, aki társulatomat thaichira oktatja. Régóta foglalkoztat a japán tánc, de elsősorban a butho, amely a második világháború után, a hirosimai atomtámadás után született meg, annak reakciójaként. Elementáris stílus, a táncosok szinte teljesen meztelenül táncolnak, lassú mozdulatokkal mutatják be a kínlódó embert. A tánc jellegzetessége az erős arcmimika.
IPM: A táncmívészek fiatalon mennek nyugdíjba, ez a hivatás az ifjú embereké. Nem fél az öregségtől?
B.Y.: A kortárs táncot szerencsére sokáig lehet táncolni. Engem az zavar csak borzalmasan, hogy egy bizonyos kor után sokak számára már nem érdekesek az emberek. A közfelfogás szerint az időseket nem kell mutogatni, de engem pont az érdekel, amire mások nem kíváncsiak. Szerintem az öreg test is szép, csak másképpen. A Bacchanáliában egy 84 éves néni fehér görög lepelben táncol, látszik a karja meg a lába, és csodálatos. Látom, hogy az előadáson néha sírnak az emberek, mert gyönyörí a néni teste, mert emberi, mert mi is ilyenek leszünk. Azt gondolom, hogy az idős emberek sokkal többet tudnak a mi szakmánkban is. Példaképeim Martha Graham és Mary Wigman, akik még 60 éves korukban is táncoltak, és fantasztikusan. Sokkal jobban, mint 20–30 évesen, mert mögöttük volt már az a hatalmas tudás és a rengeteg tapasztalat. Én is érzem, hogy jobban táncolok, ahogy idősebbé válok. Lehet, hogy technikailag már kevésbé tudok mindent előadni, de ki kell találni, mi áll jól az embernek. Terveim között szerepel egy idős tánctársulat létrehozása is. Szeretném valamelyik, fiatalon elkészített darabomat, például Az estély-t újra koreografálni, és idősen előadni.
IPM: Két évvel ezelőtt arról beszélt, fontosnak tartja, hogy újabb és újabb eredményeket mutasson fel önmagának. Még mindig érzi magában ezt a bizonyítási kényszert?
B.Y.: Érdekes, mióta a gyermekem megszületett, kevésbé érzem. Lehet, hogy ez ki is hat a munkámra, nem tudom. Kevésbé van bennem, hogy én, én, én, nekem meg kell mutatnom, milyen fontos vagyok, mit tudok. Számomra most az a legfontosabb, hogy visszajöhessek táncolni. A legnagyobb boldogság, ha színpadon lehetek. §
- Bozsik Yvette 1968-ban született Szolnokon. Tízévesen lett az Állami Balettintézet növendéke. 17 évesen már független avantgarde produkciókat készített. A táncmívész diploma átvétele után egy klasszikus balett-csoport vezető táncosa volt, de mindvégig kettős életet élt. Az alternatív mívészet mellett kötelezte el magát, amikor képzőmívész kollégájával megalapította a Természetes Vészek Kollektívát, ahol táncosként és koreográfusként is dolgozott. 1992-től Szegeden koreografált, majd 1993-ban megalapította önálló társulatát, a Bozsik Yvette Társulatot. Eközben a Katona József Színház mozgástervezőjeként dolgozott. 2000-ben Tímár Péter: Vakvagányok címí filmjéhez készített koreográfiát, valamint Mészáros Mártával táncfilmet forgatott a Csodálatos Mandarinból, amelynek egyben főszereplője is. A párizsi operában is koreografált.
Díjak:
1993. Edinburgh Festival – Az estély – Nemzetközi Kritikusok Díja, 1994. Harangozó Gyula díj, 1995. Festival Edinburgh – Várakozás – Nemzetközi Kritikusok Díja 1996. Sárga Tapéta – Lengyelországi Színházi Fesztivál különdíja, 1997. Edinburgh Festival – Hommage á Mary Wigman a legjobb látvány díja, 1998. Hevesi Sándor díj, 2001. Érdemes mívész, Budapestért Díj, 2002. Imre Zoltán díj, 2003. A Francia Köztársaság irodalmi és mívészeti lovagrendjének érdemkeresztje
