&Aacuternyékórák

A XVII. század párizsi órakészítői ezt a gőgős jelmondatot vésték ingaóráik lengőjére: Solis mendaces arguit horas– avagy Megmutatja, hogy hazudnak a Nap órái. A szerény és – szó szerinti értelemben is – halk napórák azonban szívósnak bizonyultak, és a nyugat-európai közparkokban, középületeken, magánházakon és templomokon ma is gyakran bukkanunk egyszerûbb vagy díszesebb árnyékórákra. Ha nem is szolgálnak ma már a pontos idő mérésére, érdekes és különleges dísztárgyak a múzeumokban őrzött hordozható árnyékórák, a zsebnapórák pedig érdekes emlékei a technika múltjának, és az iparmûvészet történetének. Mûvelődéstörténeti szempontból pedig a napórák már azért is tiszteletet érdemelnek, mert ezek voltak az első tudományos mûszerek, amelyeket az ókori világ matematikusai szélesebb körû nagyközönség használatára terveztek.
Régészeti leletek tanúsítják, hogy az ősi kultúrák – Mezopotámia, Egyiptom, Kína, India – alapítói már évezredekkel ezelőtt készítettek olyan eszközöket, amelyekkel pontosabban megmérhették a Nap égi útjának szakaszait, reggeltől estig. A nap felosztása kisebb időegységekre a mindennapi életben is egyre fontosabbá vált. A vándorkereskedőknek jó volt kiszámolnia, mennyi idő van hátra napnyugtáig, egy lakott hely eléréséhez, vagy a vonuló katonaságnak esti táborverésig. A folyóköz – Mezopotámia – babiloni, akkád és perzsa csillagnéző papjainak pedig a naptárszerkesztés szempontjából is szükségük volt, hogy figyelemmel kísérjék a Nap látszó helyét az égbolton. Ennek legegyszerûbb, de pontos módja a Nap által vetett árnyék, például egy oszlop, rúd árnyékának megfigyelése volt. Ez a tapasztalat vezetett mintegy négy évezreddel ezelőtt az első napórák megalkotására.

Az Egyiptomi Középbirodalom idején már figyelték a Nap égi (látszólagos) útját. Az egyik legkorábbi lelet, egy hordozható úti napóra a Kr. e. 1400-as évekből maradt ránk. A mezopotámiai birodalmak paptudósai alighanem már korábban is használták a napórát tudományos mérésekhez. Hérodosztól, „a történetírás atyjától” tudjuk, hogy a folyóköz népei már igen korán 12 részre osztották a nappal és az éjszaka időtartamát. Idővel egyre több igény mutatkozott az idő mérésére: a futárok, hírvivők, a Római Birodalom híres postaszolgálata már szabályos napi időbeosztással mûködött. A görögföldi városállamokban többnyire egy magas kőoszlop árnyéka mutatta a nap előrehaladtát. Kezdetben az árnyék hossza jelezte a napszakot, vagy éppenséggel saját testük által vetett árnyékból mérték az időt.

A legegyszerûbb, és legrégebbi mozgó napóra magának az embernek az árnyéka volt.

A Kr. e. IV. sz. elején Arisztophanész vígjátékában, az asszony ekként utasítja férjét: „Amikor tested árnyéka lábad hosszának tízszerese lesz, illatszerezd be magad és ülj az asztalhoz”. Ez a módszer nagyon népszerû volt. Olyannyira, hogy a longobárd Paulus diakónus Kr. sz. 787-ben ezzel érzékeltette, hogy utazása során mennyire jutott észak felé. Szerinte saját árnyéka Észak-Itáliában karácsonydélben 9 láb hosszú, de északabbra, Thionvilleben (a mai Franciaországban) 19 1/2 lábra nyúlik.

Mi az a gnomonika…
Az első pillanatban úgy vélhetnénk, hogy elegendő egy függőlegesen felállított pálca, rúd árnyékának irányát vagy hosszát megjelölni reggeltől napnyugtáig. A kérdés azonban a valóságban bonyolultabb, mert a Nap látszólagos helyzete az égen egy meghatározott időpontban az évszakoktól függően is változik. Nem szükséges különösebb csillagászati ismeret ahhoz, hogy észrevegyük: télen a Nap még délben is sokkal alacsonyabban – a látóhatárhoz közelebb – áll, mint nyáron, és rövidebb ívet fut be az égen. (Később kel fel, korábban nyugszik.)
A 12 órás babiloni felosztás óráinak valódi hossza ezért az évszakokkal változik. Mezopotámiában egy babiloni óra időtartama a nyári napforduló táján 70 perc, télen viszont csak 50 perc. Budapest földrajzi helyén (47,5 fokos szélességen) még nagyobb a különbség: a nyári órák 80, a téliek 42 percesek. Az egyenlő hosszúságú órák rendszeres alkalmazása vélhetőleg a görögség érdeme, és összefügg a napórák tökéletesedésével.

Az esztendő során a Nap iránya azonos időpontokban is változik. De függ a pálca árnyékának iránya és hosszúsága a felállítás földrajzi helyétől is, ahogyan azt Paulus diakónus példája is mutatja. Az egyszerû pálca, oszlop árnyékának alkalmazása az idő pontos mérésére eléggé bonyolult mértani feladat. A függőleges oszlopból kialakított napóra számlapját mindig a felállítás helyének földrajzi szélessége, és az évszakos változásoknak megfelelően kell szerkeszteni. Amikor a Kr. e. III. sz. végén Valerius Messala konzul Szicíliából Rómába hurcolt egy napórát, megdöbbenve tapasztalta, hogy a Cataniában jól mûködő időmérő az északabbra fekvő városban már nem mutatja pontosan az időt…(A függőleges árnyékvetőt egyébként a görög gnómé, azaz ismeret szó alapján gnómonnak mondták. A középkorban az egész napóra-készítési tudományt gnomonikának nevezték.)

Az időszámításunk előtti III–IV. században, a fejlett geometriai ismerettel rendelkező görögség emelte magas fokra a pontos napórák szerkesztését. A legkedveltebb típus, amelyet később a rómaiak is utánozni próbáltak, a bonyolult óraskálájú függőleges oszlop, az obeliszk (gnómon), és a homorú, fél gömbhéj vagy gömbcikkely alakú teknő, a szkáfosz volt. A szkáfosz homorú félgömbje, vagy még keskenyebb gömbcikkszelete (antik elnevezéssel a hemiciklionja) voltaképpen a fölénk boruló égbolt kicsinyített tükörképe. A gömbközéppont helyére nyúló kis golyócska (vagy más árnyékvető bütyök) árnyékának elmozdulása reggeltől estig megfelel a Nap látszó égi útjának. Ahogyan a napkorong napi útja az év során változik: nyáron nagy ívet, télen csak egy rövid szakaszt fut be az égen, a gömbhéj belsejében az árnyéka is más és más körívet ír le. Ily módon a szkáfosz elég jól megkülönböztethetően egy nap során az órákat, egy időszaka alatt a hónapokat is jelzi. (Az antik napórák egyébként nem a mai értelemben vett hónapokat jelezték, hanem azokat a csillagképeket – állatövi jegyeket – amelyekben a Nap az év során áthalad.)

A napóratudomány igazi felvirágoztatói a görög matematikusok voltak, elterjesztői a rómaiak. Az időszámításunk kezdete körüli századokban a görögség matematikai ismereteit felhasználva a gyakorlatias rómaiak már kicsiny, nyakba akasztható, táskában hordható napórákat készítettek. A légiók magukkal vitték a meghódított provinciákba a napórakultúrát. A nagyobb helységekben rögzített, többnyire kőből faragott árnyékórákat állítottak fel, és az egykori katonai táborok területén az ásatások kis hordozható napórákat hoztak a napvilágra. Ez utóbbiak egyike-másika semmiben sem különbözik a másfél évezreddel utóbb újból feltalált zsebnapóráktól…

Az imádság ideje…
A Római Birodalom összeomlása Európában visszavetette a tudományos-technikai haladást. A korai középkor embere mintha elvesztette volna időérzékét. A földmûves szó szerint látástól vakulásig dolgozott. Az iparos is a napvilágnál készítette áruját, munkatempóját nem nagyon sürgették. Kisszámú írástudó, kellő képzettség híján a napóratervezés mûvészete és tudománya feledésbe ment, a matematikai mûveket meg sem értették.
Európa nyugati felén s a kora középkorban a keresztény egyház tartott igényt leginkább az időmérésre: a misék, az imádság óráinak mindjobban szabályozott rendje az idő múlásának ismeretét kívánta.

Sabinius pápa hatalmának rövid két éve alatt legemlékezetesebb intézkedéseként 605-ben elrendelte, hogy
a templomok falán napórát helyezzenek el.

Valóban, már korábbról is több épségben maradt román kori és gótikus templomon, kolostorépületen találunk kezdetleges középkori, úgynevezett egyházi (ecclesiastikus) napórát. A legtöbb és legkorábbi egyházi napóra a Brit-szigeteken, Dél-Franciaország és a Német-föld egyes vidékein bukkan elénk.

Ezek a többnyire kőbe karcolt függőleges napórák az épületek déli falán igen egyszerû beosztásúak. Egy kört a függőleges és vízszintes átmérő mentén négy negyedre osztottak fel. Az alsó félkör két negyedét azután továbbfelezték. A kör központjába illesztették be a falra merőleges, vízszintes árnyékvető pálcát. A napóra természetesen nem a tényleges órákat jelezte, hanem a kötelező liturgikus időszakokat, imaórákat. A napkeltére eső első óra, amikor az árnyék nagyjából a nyugati vízszintes vonalra esik, a Hora Prima. Kora délelőtt a harmadik óra, vagyis a Tercia, a ferde (45 fokos) vonalnál látható. Déli imaóra, a hatodik óra, a Sexta, ekkor az árnyék a függőleges vonalon van. A kora délutáni ima idején kilencedik órában a Nóna óravonala ferdén keletre hajlik, napnyugtakor a Vespera közel vízszintes árnyékot vet. Az ecclesiasztikus napóra természetesen az évszakoktól függően más és más időben jelezte az imák idejét, a délelőttöt és délutánt azonban, ha durván is, de felosztotta. Utóbb a körív alsó részét továbbfelezték, ezzel kisebb időközöket is kijelölhettek, de ez a kezdetleges beosztási rendszer soha sem jelezte az egyenlő órákat, és inkább jelképezte az időbeosztást. Ezért már a középkor derekán javítottak az egyházi napórán, de kezdetben kevés sikerrel.

A legkorábbi ismert középkori napóra az angliai Bewcastel egyik kő sírkeresztjén maradt meg, 690-ből. A kontinens egyik legrégebbi egyházi napórája a német fuldai Mihály-templom falán látható, 822-ből. Szép példája a félig már javított típusnak az angliai Kirkdale 1064-ben készült kő napórája. Hazánkban a XIV. sz. végéről, a rudabányai Miklós-templom (ma református templom) napórája az ecclesiasztikus árnyékórák iskolapéldája. Magyarországon alighanem Géza fejedelem és István király által ide hívott európai szerzetesek honosították meg az árnyékórát. A napjainkra megmaradt, legkorábbi napóra a szentendrei Vár-domb templomának egyik pillérén (a restauráláskor rossz helyre erősítve) látható. Az 1310 körüli, pajzs alakú kőbe vésett árnyékóra érdekessége, hogy mintegy átmeneti alakot képvisel az egyszerû egyházi, és a modern beosztású napóra között. Már 12 órára van felosztva, de az óravonalak mértanilag még nem helyesen szerkesztettek. Tudomásunk szerint ez egyúttal a legrégebbi közép-európai napóra.

A gépóra hatása…
A napórák középkori fejlődését meglepő módon a kerekes gépórák megjelenése lendítette fel. A súllyal hajtott, mutatóval ellátott, egyenletes járású kerekes órák a XI. században jelentek meg, és a következő évszázadban Európa-szerte elterjedtek. A korai óráknak csak egy, az órákat jelző mutatója volt. A gyakran csodálatos szépségû, nemesfémből készített, drágakövekkel ékesített óratokban mûködő fogaskerekes szerkezetek sokáig igen gyatrán mûködtek. A kerekes órák naponta 10–15 perceket késtek, vagy siettek, időnként végleg megálltak. Ilyenkor az ellenőrzés, vagy az újrabeállítás egyedüli módja az volt, hogy a mindig megbízható öreg napóra alapján szabályozták be a fogaskerekes csodaszerkezeteket. A korai óragyártók gondoltak is erre, és nem egy asztali vagy úti órába eleve egy kis napórát is beépítettek. Ha az asztali óra megállt, csak ki kellett vinni a napfényre és az árnyékóra alapján újra beállíthatták. Persze borús időben várni kellett, amíg a Nap kisüt.

A gépórába épített napórás szerkezet szép példányaival a budapesti Iparmûvészeti Múzeum is rendelkezik. Az 1576. évszámú azért érdekes, mert erdélyi gyártmány: a nagyszebeni Michael Wolff órás, és Martinus Fenich ötvösmester mûve. A szépmûvû tok hátlapját felnyitva egy iránytû és napóra bukkan elő, amelyekkel ellenőrizni lehetett a gépóra mûködését. A másik, úgynevezett asztronómiai óra a nürnbergi Casparus Frendeberck munkája 1577-ből, árnyékórája a tok aljában egy kihúzható fiókban rejlik.

A templomokon, középületeken elhelyezett, nagyméretû toronyórák sem voltak pontosabbak. Ezek ellenőrzésére, az egyházi és világi közösségi épületekre napórát is terveztek, immár egyenletes, mai értelemben vett órabeosztásokkal. A korai reneszánsz legjobb csillagászai, matematikusai foglalkoztak a pontos napórák számlapjának szerkesztésével. Hazánkban, a német Johannes Regiomontanus (1436–1476), és tanítványa-munkatársa Marton Ilkusz (1433. k. – 1493. k.), Mátyás király udvari csillagásza is foglalkozott az árnyékórákkal. Alighanem az utóbbi számolta ki a kassai Dómon ma is meglevő, 1475-es évszámot viselő, már szabályos egyenlő órákat jelző kőbe vésett napórát. Valamivel későbbi (a jelenlegi formájában hibásan megújított) ráckevei görögkeleti szerb templom napórája, ennek érdekessége, hogy a legészakibb helyzetû bizánci stílusú árnyékóra. Hasonló korú, de nyugati jellegû a soproni Szent Mihály-templom gótikus fali napórája.

A XV–XVI. század fordulóján a kerekes órák javuló minősége arra késztette az árnyékórák szerkesztőit, hogy mennél pontosabb, egyenközû (60 perces) órákat jelző eszközöket tervezzenek. Lényegében ekkor terjed el a helyhez kötött (falon vagy kertben, oszlopon elhelyezett) napórák két alaptípusa.
Az egyik, most is igen kedvelt rendszernél az árnyékvető pálca vagy lemez a képzeletbeli égi pólusra – nagyjából a Sarkcsillagra – irányul. Mivel az éggömb forgási pólusa, a földrajzi helyzettől függően magasabban vagy alacsonyabban áll a látóhatár felett, az árnyékvető iránya is meredekebb vagy laposabb szöget zár be a vízszintes, illetve a függőleges számlappal. Maga a számlapbeosztás nem egyenletes: dél körül sûrûbbek, reggel és délután tágabb közûek az óravonalak, de az így jelzett órák egyenletesek. A függőleges napórák – a házfalakon elhelyezett számlapok – beosztásának megszerkesztése még bonyolultabb, ha a fal nem pontosan délfelé fordul. Mindezek okán a napóraszerkesztés szinte tudománnyá, de egyúttal mûvészetté is vált. E típus egyik különlegessége a templomi ablaknapórák – főleg Angliában maradtak meg – itt a színes üveglapokból összeállított ablakra átlátszó óraosztást szerkesztettek, és kívülre árnyékvetőt erősítettek fel. &Iacutegy a templom belsejében is követhették az idő múlását.

A másik, máig kedvelt típus, mely elsősorban parkokban látható, az egyenlítői számlapú napóra. Ennek árnyékvetője ugyancsak az éggömb pólusára irányul, míg számlapja az égi egyenlítő síkjában álló körív vagy félkörív. E rendszernek előnye, hogy a számlap beosztásának készítése nem kíván különösebb ismereteket, az óraosztások közei egyenlő szögben követik egymást. A vízszintes és függőleges számlapú, és az egyenlítői rendszerû napóránál azonban egyaránt nagyon fontos, hogy az árnyékvető, a pólosz, valóban pontosan az észak–dél vonalban álljon, és a földrajzi helynek megfelelően dőljön a vízszinteshez.
 
Iránytûs napzsebórák…
A XV. század közepétől egyre kedveltebbé váltak a hordozható zsebnapórák. Elterjedésükhöz hozzájárult, hogy egyik típusuknál, ahol fontos volt az árnyékvető pontos észak–déli beállítása, a kis napóra dobozába mágneses iránytût is helyeztek. A XV–XVI. században pedig az iránytû nemcsak az utazók, hajósok tájékozódását segítette, de a mágnesnek mágikus hatást is tulajdonítottak. Voltak, akik úgy vélték, hogy a mágnestû megvéd a puskagolyótól, vagy az orgyilkos tőrétől. &Iacutegy hát a mágnestûvel ellátott kis zsebnapórák nagyon kelendőek voltak.

Az első, iránytûs zsebnapórák – vagy nagyobb, asztali napórák – rendszeres gyártása Bécsben és Budán az 1450-es években indult meg.

A világ nagy múzeumaiban (London, Oxford, Hamburg, Chicago) őrzött legkorábbi hordozható iránytûs napórák a bécsi Domonkos-rendi Hans Dorn (1425–1508) készítményei. Mátyás király meghívására Dorn páter az 1460-as években Budára telepítette mûhelyét, és itt készítette csillagászati mérőeszközeit. Legszebb mûvei a lapos dobozzá összecsukható, úgynevezett Ave Maria-napórák (elnevezésüket a doboz szalag alakú díszítésébe vésett feliratról kapták), amelyekből ma négy darab ismert. A kinyitott dobozból felhajítható egy egyenlítői rendszerû napóraszámlap, amely mindenhol a megfelelő földrajzi szélességre állítható be.

Mátyás halála, az ország hanyatlása, majd az oszmán hódítás után Nürnberg, majd Augsburg vált a finommechanikai ipar bölcsőjévé. A nürnbergi kompaszkészítők már külön céhbe tömörültek. Bár különféle mérőeszközök: térképészeti, bányamérési, csillagászati mûszerek készítésére vállalkoztak, a megbízható jövedelmi forrást a kisebb-nagyobb hordozható napórák tömegtermelése jelentette. Nürnberg különösen híres volt az elefántcsont doboznapórák gyártásáról, míg Augsburg a különféle bronz, ezüst és aranyozott zsebnapórák immár iparszerû (manufakturális) készítéséről volt nevezetes.

A napóraipar igen sokféle alakban rendszer szerint állította elő gyártmányait. Lényegében azonban két típus terjedt el.
1. Az egyik csoportba az iránytûvel betájolható, többnyire dobozszerûen összecsukható napórák tartoztak. A dobozt felnyitva a függőlegesen álló fedőlap belseje egy függőleges, a doboz alja egy vízszintes napóra számlapjául szolgált. A fedő és alaplap közt kifeszülő vékony zsinór volt az árnyékvető. Ilyen típusú napórákat még az 1800-as évek elején is árusítottak.
2. A másik típusnál nem volt szükség iránytûre, mert a napóra függőleges lemezét, vagy gyûrû alakú számlapját mindig a Nap árnyába kellett fordítani. A gyûrû belsejében volt az órabeosztás, és peremén egy kis lyukacskán át világított be a napfény, mindig a megfelelő óravonalra. Ilyen napórákat – Németországban parasztgyûrûnek is nevezték – a hetivásárokon ponyváról árusították. Kedvelt és elterjedt volt, Gvadányi József 1788-ban a híres Peleskei nótáriusában is említi: „Órámnak kis lyukán a Napnak sugára / &Aacutetsütvén mutatott éppen hat órára”.
Számos más érdekes formájú napóra is készült, hiszen minden gyártó arra törekedett, hogy valamilyen különlegességgel tegye kelendővé az áruját. Az oszlopnapóránál egy kisebb-nagyobb függőleges henger oldalán van a skála, és a tetején vízszintesen kinyúló pálca árnyéka mutatja az oszlopocska oldalán az időt. De készítettek lapos lemez alakú kis napórákat, amelyeket nyakba vagy karkötőre akasztva akár ékszerként is hordhatott a tulajdonosa. A XVIII. század végén fogaskerekes napórákat, úgynevezett percmérőket is készítettek. Ezeknél egy célzó irányzékot kell a Nap mindenkori helyzete felé forgatni. Az elforduló irányzék, fogaskerékrendszeren át szabályos óramutatókat mozgat.

A déllövő ágyúk…
A nagyipari sorozatgyártmányok mellett egyik-másik tudománykedvelő tanító, pap vagy deák is szívesen tervezett, készített napórát. A XIX. század elején a középiskolai mértan- vagy földrajzi könyvek egyik külön fejezete foglalkozott napóraszerkesztéssel. Bolyai Farkas híres matematika-tankönyvében – amelynek függeléke tartalmazza fia új mértanát – részletes gnomonikai fejezet is van. A Magyar Nemzeti Múzeum gyûjteményében őrzik azt a kézzel festett kis napórát, amelyet 1778-ban egy (ma már ismeretlen) tanultabb fiatalember készített Téglásy Julianna kisasszonynak – alighanem szíve választottjának –, az alábbi bölcs mondást írva rá: Im telik az Óra, ´s többé vissza nem tér / Mit míveltél ezen, az ISTEN számon kér. A pontosabb kivitelû asztali napórák még a XIX. században is igen elterjedtek voltak. A távíróvonalak kiépüléséig nem egy kis községben, ahol csak a tanító és a plébános rendelkezett zsebórával vagy faliórával, a pontos idő ellenőrzéséhez a precíziós asztali napóra volt a legegyszerûbb eszköz. Emellett a zsebóra, de még a durvább szerkezetû falióra sokáig drága luxuscikk volt. A szegény emberek időmérője a napóra maradt.

A XIX. században a rögzített, fali vagy kerti napóra egyre inkább díszítőelemmé vált. A barokk és rokokó kastélyok, templomok, középületek falán, kertjében mûvészi napórákat helyeztek el. Az osztrák, dél-németországi barokk falinapórák például dús díszítéssel, vakolatra festett képek közt foglalnak helyet. Nem ritkán közmondást vagy bölcsességet tartalmazó felirat övezte. Angliában kedveltebbek voltak a szoborszerû kerti napórák. Különleges játékszert képviseltek a déllövő ágyúk. A napórához egy kis mozsárágyút illesztettek, amelyre délben egy gyújtólencse összpontosította a napsugarakat. A valódi dél idején a lőporral töltött ágyúcskát a napsugarak elsütötték. (Itthon az egri főiskola csillagásztornyának kiállításán látható az a délágyú, amely eredetileg a mezőnyárádi kastély parkjában állt.)Az egyenletesen járó kerekes időmérők (ingaórák, pontos kronométerek) azonban azt is megmutatták, hogy az árnyékórák járása az év során nem egyenletes.

Az egyenletesen járó időmérőkhöz viszonyítva, a napóra által jelzett valódi idő és az úgynevezett középidő az év során változó mértékben különbözik, és negyedórányi eltérést is mutathat.

Ennek oka a Föld keringésében és tengelyének ferde helyzetében rejlik, a különbség egyszerû grafikon vagy táblázat segítségével kiküszöbölhető. Mégis nehézkessé tette az árnyékórák használatát, és hozzájárult ahhoz, hogy a mindennapi használatból lassan kiszoruljanak.

Éledő sugarasok…
A XX. század elején már-már úgy látszott, hogy az árnyékórák valóban csak a múzeumok raktáraiba szorulnak. &Aacutem a háború utáni években világszerte megnőtt az érdeklődés a napórák iránt. Az olcsó karórák és pontos kvarcórák korában már természetesen időmérő jelentőségüket lényegében elveszítették. Mégis azt látjuk, hogy egyre több magánvilla falán, közparkokban és díszkertekben bukkan fel ismét a napóra. Emellett számos országban alakultak egyesületek, klubok a régi napórák adatainak gyûjtésére és pusztulásuk megakadályozására, valamint új, modern napórák tervezésére, kivitelezésére.

A németországi Kronometriai Társaság nagy létszámú Napóra szakosztálya esztendőnként száznál több résztvevő érdeklődése mellett tartja meg gyûléseit. Angliában a Brit Napóra Társaságnak mintegy ötszáz, az ausztriai Gnomonikai Egyesületnek száz tagja van. Napórákkal – azok történetével, tervezésével, új megoldásokkal – foglalkozó folyóiratok jelennek meg Nagy-Britanniában, az USA-ban, Spanyolországban, Itáliában, Ausztriában, sőt Hollandiában is.

Ennek a figyelemnek köszönhető, hogy meglepően sok régi és új napóráról van tudomásunk. Ausztriában 3000-nél több, Németországban 5000, Angliában 5000, a francia nyelvterületen 8000 árnyékóráról adtak ki jegyzéket. Nálunk a meglevő napórák száma – Keszthelyi Sándor mérnök összeállítása szerint – sajnálatosan kevés, mintegy 300-ra tehető.

Meglehet, hogy a gnomonika népszerûségében közrejátszik a nosztalgia és a régiségek iránti érdeklődés. Az is kétségtelen, hogy jelképesen a napóra bizonyos mértékig jelképes összekötő kapocs nagyon elgépiesedett korunk és a természet saját ritmusa között. De érdekes tény, hogy a külföldi napóra-egyesületek tagjai közt szép számban találni mûvészeket és építészeket is. Az is sokat mondó, hogy Nagy-Britanniában több cég is foglalkozik kerti, fali napórák iparszerû gyártásával, a németországi, olasz-, és csehországi múzeumokban pedig a kelendő mûtárgymásolatok közé tartoznak a zsebnapórák. Németországi parkokban a napóra, mint érdekes és értelmes, hasznos térplasztika bukkan fel. Egyik-másik modern templom falán is napóra az érdekes dísz. De modern villáknak vagy közösségi épületeknek is figyelmet keltő ékítményei.

A hazai nyilvántartás napóráinak több mint a fele az utóbbi évtizedekben készült. Budapesten, a III. kerületi Romkert egyik feltûnő dísze egy több számlapú napóra, amely jól illik a középkori kolostormaradványok hangulatához. (Jurcsik Károly mérnök terve, 1983.) Egy szép fém gömbhéj napórával egészítette ki az aquincumi rommező régi alapfalát is, amely valóban visszaidézi az antik szkáfoszt (1991, Rékai Csaba munkája).

Néhány késő gótikus templomunkon megmaradt a régi napóra. A soproni Mihály-templom, vagy a nardai Szent János-templom középkori fali napórái nem csak a tudománytörténeti, de a mûemléki ritkaságok közé is tartoznak Közép-Európában. Magyarország, sőt a világ tán legkülönösebb napórája az &Iacuterottkő-kilátón, a magyar–osztrák határon látható. Valószínûleg a világ egyetlen árnyékórája, amely két ország határán kapott helyet… §