Karnevál kavalkád

A riói karnevált, a velencei parádét, a mohácsi busójárást és a többi mulatságot az alakoskodás, az álarcöltés – és az erotika hasonítja… amúgy a maga nemében mindegyik páratlan látványosság.

Rio de Janeiro: Szamba esti láz
Az egész világon nincs még egy ország, melynek lakói ily fergetegesen tudnának mulatni. Amikor elérkezik a karnevál ideje, az egész ország átalakul egyetlen hatalmas ünneplő embersereggé. A hosszú és látványos téboly időszaka ez. A három legnagyobb, a riói, a salvadori és az olindai hatalmas tömegeket mozgat, és rengeteg turistát vonz az egész világból. A legnépszeríbb és leglátványosabb a riói karnevál, amelynek eredete a XV. századig vezethető vissza. Ekkortájt váltak igen népszerívé Portugáliában az Azori-szigetekről származó húsvéti mulatságok, mely szokást Brazíliába exportálták.

A hajdan négynapos ünnepség alatt sokszor olyan zírzavar lett úrrá az utcákon, hogy 1843-ban kénytelenek voltak hivatalosan betiltani, ám azóta is az utcai ünnepségek maradtak a legnépszeríbb elemei a karneváloknak. A riói karnevált leginkább a szambával, a szambaiskolák parádéjával, az ún. rancho zenekarokkal, valamint a tradicionális, karneváli carioca zenével lehet jellemezni. Sokan az olindai vagy a salvadori karneválra esküsznek, ahol kétségtelenül több lehetőség nyílik arra, hogy a turista ne csak a tribünökbe zsúfolva szemlélje az eseményeket, hanem résztvevője is legyen a parádénak. A szambaiskolák, melyek mindegyike egy bizonyos környéket vagy társadalmi osztályt képvisel, három szövetségre oszthatók: a felvonulásra való felkészülés már a karnevált megelőző évben megkezdődik, amikor is az iskolák, szövetségek mozgósítják támogatóikat, akik a bemutató különböző részeit, a zenét, a kosztümöket és
a parádé témáját választják ki és készítik el.

A táncok koreográfiáját az iskolák direktorai, a carnavelescók tervezik meg. A legfontosabb parádé a Desfile. Ez a Sambódromo felvonulási terén, a Passarela do Sambén zajlik, ahol a bírák évtizedek óta meghatározott kritériumok alapján pontozzák a résztvevőket. A harmónia a bateria (az ütősök), valamint a passistas (a szambatáncosok) közötti összhang mértékére utal. A táncok színvonalát, a pastoras (a vezető táncos) tánctudását, és a tradicionális színí kosztümöket a bírák értékelik. A hatalmas, gazdagon dekorált carros alegoricos (vagyis stráfkocsi) a legfontosabb személyeket, köztük az iskola szimbólumát felmutató Porta-Bandeira-t (vagyis a zászlót tartó hölgyet) szállítja – e mozzanatnak igen fontos a szerepe a pontozás során.

A versenyben indulóknak minimum 85, de maximum 95 perces lehet a bemutatójuk. Az egyes felvonulásokat az úgynevezett Commissao da Frentek nyitják – régen az egyes iskoláknak a vezetőiből állt a csoportjuk, manapság inkább tv-sztárok és különböző sportcsapatok tagjai töltik be ezt a szerepet. &#336ket követik az alasok, az iskola által választott témakör egyes elemeit megidéző kosztümös csoportok. A felvonuláson részt vevő Ala das Baianasok – a jellegzetes fehér ruhába öltözött nők – százai azon emigránsoknak állítanak emléket, akik a riói karnevál hagyományát megalapozták. Az iskolák felvonulása este fél nyolckor kezdődik és másnap délig tart. A győztes szambaiskola nemcsak a következő évi karnevál első felvonulójának kijáró tiszteletet nyeri el, hanem egyúttal komoly anyagi előnyökre is szert tesz: számtalan felkérésnek kell eleget tennie az ország legjelentősebb szórakozóhelyein.

Velence:  álarcosan a zárdába
A hosszú tél után jólesik egy kis álarcos bohóckodás Velence gyönyörí városában. Alakoskodó, maskarás turisták tízezrei keltik életre itt évről évre a karneválok varázsát, hozzájárulva az idő homályába veszett hagyomány modern továbbéléséhez. Hajdan a karnevál volt Velence legkedveltebb mulatsága. Az első írásos emlékek 1094-ből valók, s bár  Velence félelmetes mediterrán tengeri hatalomként győzelmeit sorra aratta és sorozatosan meg is ünnepelte, csak a XVIII. században nyerte el a Karneválok Városa címet. Ekkoriban már Európa nemesei százával özönlötték el, hogy jól kimulassák magukat a város terein és utcáin, a kaszinókban és színházakban. 1869-ben például Ausztria császára, Ferenc József is részt vett a mulatságokban – inkognitóban. Amikor a köztársaság megbukott, a karneválról is megfeledkeztek. A hagyomány pompás újraélesztése két és fél évtizeddel ezelőttre, 1979-re tehető. S ma már a világ legrangosabb eseményeinek egyike. A karneváli ünnepség időszaka hagyományosan húshagyó csütörtöktől húshagyókeddig tart.

A húshagyó csütörtöki ünnepségek eredetileg parádés felvonulással kezdődtek, melyet virágkoszorúba öltöztetett ökrök vezettek. Amikor a felvonuló tömeg elérte a Szent Márk teret, az ökröket lefejezték a dózse szeme láttára egy széles pengéjí kard egyetlen csapásával. Ezzel szemben az ünnepségsorozat végén – húshagyókedd éjjelén – szintén a Szent Márk téren az egybegyíltek levették maszkjaikat és kórusban búcsúztak, azt kiáltozva: „Elmegy! Elmegy! Elmegy!” Manapság a Kis galamb röpte vagy az Angyalok szárnyalása elnevezésí esemény hívatott a modernkori karnevál kezdetét jelezni. A húshagyó csütörtököt követő vasárnap 12 órakor a Szent Márk teret elözönlik a külföldiek és a velenceiek. Az idő legtöbbször kegyes és a téli nap is szépen süt. Mindenki az eget bámulja a kis galamb, az angyal jövetelét várva. A kis, papírból galamb alakúra formált bábot a Szent Márk templom harangtornyából egy kábel segítségével engedik le. Félúton lefelé konfetti esőt zúdít a téren álló tömegre.

A „kis galamb röpte” a hajdani karneválok egy momentumára emlékeztet: akkoriban egy fiatal kötéltáncos haladt át a téren a harangtorony és a Palazzo Ducale Foscara Loggia-ja között kifeszített kötélen.  Az álarc kétségkívül Velence szimbólumává, a karnevál jelképévé vált. A maszk az álruhával együtt szerves része lett a város mindennapos életének és kultúrájának. Kezdetben a törvény csak a karácsonyt követő Szent István napjától, a karnevál kezdetétől tette lehetővé a maszk viselését egészen az ünnep végéig, húshagyókeddig. Később a maszk használatának időtartamát meghosszabbították… Az álarc jelentőségét bizonyítják az ismert vígjátékíró, Carlo Goldoni (1707–1793) komédiái is, melyekben a maszkok mindig fontos szerepet játszottak.

Az álarcot azonban nem csak szórakozásra használták… Hiába korlátozták viselését törvények, a korabeli híradásokból kiderül, hogy az álarc lehetőséget nyújtott a fegyverviselésre (melyre akkoriban nagy szükség volt), anélkül hogy bárki felismerhette volna az éjszakai randalírozót vagy szerencsejátékost… A legrégebbi törvény, mely Velencében az álarc használatát szabályozta, 1268-ban született. A legfurcsább rendelet, melyet a város főtanácsa hozott, 1467-ből származik. Ez megtiltotta a férfiaknak, hogy apácazárdába belépjenek nőnek álcázva magukat. Igen jelentős egy másik, 1502-es rendelet, mely a pálcát és egyéb fegyvert viselő maskarásokat rendszabályozta. A törvényeket azonban nem igazán tartották be. Ami azt illeti, ugyanazokat a törvényeket kellett évről évre meghozni egészen 1789-ig.

Busójárás: Asszonyok riadalma
Farsang idején a mohácsi busók fízfából faragott, rikító színíre festett, félelmetes álarcaikban, kereplőket forgatva, kolompokat rázva vidám forgataggá varázsolják Mohács városát. A hagyomány a busójárás eredetét a törökízés legendájával köti össze, azt állítván: a mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve – csónakokkal átkelve a Dunán – az éj leple alatt zajt keltve kizavarták a hódító törököket Mohácsról… A gond az, hogy mindez képtelenség. A sokácokat ugyanis csak a török uralom után, annak végeszakadtával telepítették ide. Gyanítható, hogy a balkáni eredetí, a töröktől sokat szenvedett sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal s honosították meg a busójárást, amely a tavaszvárással, a természet újjáéledésével kapcsolatos. A busók hajdan a jószág védelmét, szaporulatát biztosítandó varázslásokat íztek – házról házra járva. Rázták kereplőiket, kolompoltak, buzogánnyal ütögették a házak sarkait.

Az istálló szalmájára és a küszöbökre pedig hamut szórtak a gonosz távoltartására, a termékenység segítése céljából. Az utcán pedig a nők haját húzgálták, hogy minél nagyobbra nőjön. A busójáró menet az alakoskodók három csoportjából állt s áll ma is. De gyerekek nem közelíthetik meg e csoportokat, mert akkor nem sikerül a varázslat. Az első menetet a fízfából faragott, állatvérrel festett birkabőrcsuklyás faálarcot s kifordított bundát viselők alkotják, kezükben kereplő, ehhez a menethez tartozik a busójárás háromméteres kürtje is. A második csoport a faálarc nélküli maskarásokból áll, a harmadik pedig a harisnyásfejíeké, a bekormozott arcú úgynevezett jankeléké, ők viszik az oly fontos gonoszíző hamuszsákot…           §

  • Az olindai karnevál sem kevésbé frenetikus, mint a riói. Az itt hallható zenei stílusok közül az ún. frevo a domináló. Sok olyan nagyváros található Brazíliában, melyekről azt gondolhatnánk, hogy méretüket tekintve bizonyosan lenyígöző karneválokat rendeznek, azonban a valóság pont a fordítottja. Csalódást okoz a karneválra kíváncsiaknak Sao Paulo, Brasília és Belo Horizonte. De olyan kisvárosokra is bukkanhat, amelyek karneválja felveheti a versenyt a nagyokéval. Fortaleza, valamint Belém, érdekes Amazonas-vidéki ételeivel és a carimbó magával ragadó ritmusával ez utóbbiak közé tartozik.

  • A busójárás elmaradhatatlan kelléke a busókerék. Ez nem más, mint egy lovakkal és eketaligával vontatott hosszú rúd, amelynek végében egy kerék forog. A busók keréken ülnek, vagy legalábbis megpróbálnak rajta maradni. Amikor ugyanis a földet súrolja a kerék, nagyot döccen. A kerék természetesen szimbolikus jellegí. A születés, a halál, a sors kereke, a természet körforgását jelzi. Mondják, aki még nem táncolt nagykabátban az utcán, aki még nem érezte a föld remegését a talpa alatt, amikor megszólal a rongyágyú, akit még nem öntöttek nyakon egy kis fírészporral harisnyás fejí alakok, és akit még nem ölelt át egy álarcos, az nem is tudja, hogy milyen egy igazán jó busójárás. Csakhogy. Miközben a gyerekek a varázslás elrontása okán, a nők a jó hírük megőrzése végett kerülték hajdan a busómenetet…

    Az első világháború előtt például tisztességes nő nem ment ki busójárás idején az utcára, hiszen akkor még divatban volt egy meglehetősen pajzán szokás. A busók, ha nőkkel találkoztak, bizony megkergették őket: volt sivítás, kergetőzés, akit utolértek, azt megölelgették, s olykor a szoknyája alá is nyúltak, s két lábuk között meghúzkodták, persze csakis azért, hogy jobban nőjön a kender. Érdekes módon azonban utóbb, busójárás múltán, dicsőségnek számított a gyengébb nem körében ez a fajta cibálódás… A veszély elmúltával érdeklődve tették fel egymásnak a kérdést: Hát téged hányszor húzkodtak meg? A napjaink busójárásaira látogató hölgyek megnyugodhatnak: az egykori szokások megszelídültek, elővigyázatosságból nem kell nadrágba bújniuk! A fiatal lányok persze tréfás támadásra ma is számíthatnak. Fírészporban, hintőporban, csipkelődésben az idén sem lesz hiány!