Mívészközelben: Gyémánt László

IPM: Megnyitó beszédek, újságcikkek, kritikák foglalkoznak &Oumlnnel. Közel ötven éve. Szaktekintélyek méltatják tehetségét, felsőfokon méltatják, mégsem kapta meg a Munkácsy-díjat se, de egyéb más díjjal sem értékelték tevékenységét. 

Gy.L.: Egy állami kitüntetést kaptam a kilencvenes évek elején, a legkisebbet, a Kiskeresztet, de ennek is nagyon örültem. Bár valóban nem kaptam semmilyen díjat, úgy érzem, mégis jelen vagyok. A Nemzeti Galériában állandó helyén látható a Blues in the night (1967) címí képem, a galéria raktárában pedig egy kiállításnyi anyagom van már. A fontos képeim nagy része megtalálható ott, mert nem akarok úgy járni, mint a legsikeresebb festők szoktak, akiknek a képeit még életükben széthordják a gyíjtők. Ezért, ha festettem egy szerintem értékes képet, azon fáradoztam, hogy az a Nemzeti Galéria gyíjteményébe kerüljön. Legjobb képeim nagy része már ott van, a többi egyéb jelentős közgyíjteményben kapott helyet. Ezen az alapon akár egy mívészeti díjat is megérdemeltem volna már.

IPM: Képei közül melyeket tartja a legfontosabbaknak?

GY.L.: Az életben maradottak karneválja, a Kft., a Cosmopolis, a Blues in the night, a Világtükör… Az egyik, Az életben maradottak karneválja a diplomamunkám volt, szép a címe, nem is titkolom, hogy tetszik, bár nem én találtam ki. A képnek története van.  A vizsgáimat letettem már, ott ültem a mítermemben a felfeszített üres vászon előtt, de nem jutott semmi az eszembe. Egyre jobban idegesített, hogy mesterem, Hincz időnként bekopog, és a „na Gyémántka, hogy állunk?” kérdésére csak annyit tudok válaszolni, hogy már nagyon sok vázlatot készítettem, de ebből egy szó se volt igaz. Mindig csak kinyomtam a festéket a palettára azt a látszatot keltve, hogy készül a kép, de mivel féltem, hogy az a drága festék ott fog megszáradni a palettán, anélkül, hogy valami történne vele, ezért mindig lekapartam és spaklival felkentem a vászonra, mely céltalanul egyre színesedett. Azután jött Szabó &Aacutekos, és megkérdezte, mit festek. Mivel sok szín volt a vásznon, hirtelen azt válaszoltam, hogy karnevált. Ez karnevál?! Ez legfeljebb, az életben maradottak karneválja, mondta, és kiment a mítermemből. Nagyon jól hangzott: „életben maradottak  karneválja”. Tulajdonképpen &Aacutekosnak köszönhetem a kép címét, sőt az ötletet is, nekem csak meg kellett festenem. Ma már tudom, hogy akkor nem kis bátorság vagy inkább vakmerőség kellett hozzá. A képen üres jelszavak mögött az arctalan tömeg tanulságmentes, áloptimista ünneplése látható, mindez 1963-ban.

IPM: Ezek szerint nagy jelentőséget tulajdonít a címnek is.

GY.L.: Igen, nekem fontosak a címek. Ha a kezembe veszek egy verseskötetet, akkor nehezen tudnék közelíteni a vershez, ha annak nem lenne címe, csak úgy elkezdődne, és passz. A képeknél ugyanezt érzem. Valamilyen irányba el kell indítani a nézőben a gondolatot, akkor is, ha nem absztrakt képről van szó, hanem történést fejez ki. Van olyan képem, amely nem jelentene túl sokat, ha nem lenne címe. A Kft. címí képemet soha nem festettem volna meg, ha nem találom ki ezt a címet. A kép a jaltai konferencia szereplőit ábrázolja: Churchillt, Sztálint és Rooseveltet, akik valójában ott, egy papírfecnin, még a háború befejezése előtt felosztják a világot egymás között – abszolút korlátolt felelősségí társaság. Fontos megjegyeznem, hogy ezt a képemet még a rendszerváltozás előtt festettem, 1988-ban. A mí értékét persze nem a cím, sőt nem is a tartalom határozza meg, inkább a megvalósítás hogyanja, mint ahogy azt egykor Lyka Károly megfogalmazta….

IPM: &Oumln szerint mire kíváncsi  a tárlatlátogató közönség?

GY.L.: A kiállításokra járó emberekben önkéntelenül kialakul egy mérce. Ahhoz hasonlítják a kiállított míveket, amiket addig láttak, vagy amit hallottak a míről, illetve a mívészről. Tehát bizonyosfajta előítélettel rendelkeznek, amikor szembesülnek egy mível. &Uacutegy látják a képeket, ahogyan azt látni illik. Rembrandt Éjjeli őrjárat címí képe előtt például mindig tömegek állnak, és sóhajtoznak a meghatottságtól. Ez nem több, mint tömegpszichózis. Nekem a portréi és önarcképei sokkal többet jelentenek.  De ez vált a leghíresebbé. Egyébként ennek a képnek is két címe létezik, a másik A lövészek kivonulása, mivel Rembrandt a lövészegylet megrendelésére készítette ezt a mívét.

IPM: És ön ugyanott mire kíváncsi?

GY.L.: Arra, hogy a festő hogyan oldja meg a szakmai problémákat. Megfigyelem a technikát, megnézem, hogy van aláfestve a kép, mivel festett fölé, hogy oldotta meg a részleteket. Nem tudom annyira élvezni a látványt, mint a rajongók, mert engem a megjelenítés szakmai trükkjei érdekelnek. &Uacutegy nézem a képeket, hogy mit tudok belőle „ellopni”, a saját, már meglévő tudásomhoz hozzátenni.

IPM: Az ön kiállításaira is  járnak „lopni”?

GY.L.: Remélem, hogy aki ilyen céllal jön, az is talál magának valamit.

IPM: Van festő, akinek csak tökéletes képét látta? Találkozott már hibátlan míalkotással?

GY.L.: Elsősorban Ingres jut eszembe, de az én mércém szerint a magyar festészetben Csernus Tibort tartom ilyennek. Számomra ma is ő az etalon.

IPM: Az emberek többsége Munkácsyt említené először. 

GY.L.: Félreértés ne essék! Munkácsy zseniális festő volt. Nagyon nagy kár, hogy ő is használta a bitumen-aszfaltot – ugyanúgy, mint a barbizoni festők –, amely megeszi a színeket, ezáltal jóformán egyetlen olyan Munkácsy-kép sincs ma már, amelyen lenne még eredeti ecsetvonás. Ezzel együtt Munkácsy abszolút megérdemelten világhírí. Szinyei is az, aki már akkor impresszionista képeket festett, amikor még messze nem volt impresszionizmus, de említhetem Gyárfás Jenőt is, vagy Benczúrt, akinek a Budavár bevétele címí képén bámulatos az anyagszeríség.  Csodálom, ha valaki abban mélyed el, hogy élethíen, szinte tapinthatóan megfesse a különféle anyagokat. A képen érezni, hogy ez brokát, ez bársony, az réz, érzem az acél keménységét a visszacsillanó fényben. Ezt nem lehet félvállról leszólni, pedig tudom, hogy a mívészettörténészek ezt számtalanszor megteszik, mert fogalmuk sincs arról, hogy milyen dolog megfesteni egy képet. Tennessee Williams szerint a míkritikus arról ismerszik meg, hogy felülről bírálja azokat, akik felette állnak. Ez nagyjából stimmel is.

IPM: Tizenkét évig külföldön élt, ebből az első három évet Londonban, a többit Bécsben töltötte. Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb?

GY.L.: Sok mindent megértettem, ami addig nem volt világos a számomra. Már tudom, hogy  egyszeríbb számítási mód az, hogy egy autó hány liter benzint fogyaszt 100 kilométeren, mint hogy hány mérföldet tesz meg egy gallonnal, hogy a keverőcsaptelep praktikusabb, mint az osztott, és főként rájöttem arra is, hogy óriási hendikeppel indul az, akinek nem angol az anyanyelve. Ennek ellenére nem volt nehéz beilleszkednem, hiszen itthon se illeszkedtem be soha. Én mindig kívülálló voltam, hittem abban, hogy egyedül is képes vagyok boldogulni, ehhez elég erőt éreztem magamban – ebben van nagyképíség is, de némi félszeg tartózkodás is. Ha mint mívész, életben akartam maradni, alkalmazkodnom kellett az adott körülményekhez.

IPM: Kudarcok, be nem teljesült álmok…

GY.L.: Nagyon szerettem volna Salvador Dalival találkozni, és ennek a reális esélye is megvolt. 1966-ban Bécsben lett volna kiállításom Ernst Fuchs galériájában, ott beszélhettem volna vele, de nem kaptam útlevelet, így a találkozó nem jöhetett létre. Lehet, hogy tetszettek volna neki a munkáim, lehet, hogy nem, de ezt most már soha nem tudom meg. Nem sokkal ezután meghívást kaptam egy hollandiai kiállításra, de helyettem mást küldtek ki. Lehet, hogy ez is befolyásolta az életemet. Szerettem volna világhírí lenni, megfesteni egy freskót, beutazni a világot, és munkámért megkapni a szakmai elismerést. Régi álmom volt, hogy egyszer taníthassak a Képzőmívészeti Főiskolán. Somogyi József 1978-ban meglátogatott Bécsben, és azt ígérte, ha hazajövök, tanár lehetek a főiskolán. De mire nagy nehézségek árán 1982-ben sikerült büntetlenül hazatelepülnöm, addigra már nem Somogyi volt a rektor, és én nem lehettem tanár. Nagyon szomorú és csalódott voltam, ugyanis tudom, hogy kevesen rendelkeznek olyan pedagógiai képességekkel, mint én. Erre is elhivatottnak éreztem magam. Ha igaz, amit magamról gondolok, akkor, hogy nem lehettem tanár, nemcsak az én veszteségem, hanem azoké a növendékeké is, akik nem tanulhattak tőlem.

IPM: Ezt a keseríséget  csillapította azzal, hogy létrehozta az Óbudai festőiskolát?

Gy.L.: Igen, olyan tehetséges fiataloknak, akik kellő elszántsággal döntöttek úgy, hogy ezt a pályát választják. Túl sokan jelentkeztek, ezért kemény felvételi vizsga döntött arról, hogy ki kerülhet be. Míteremként ingyen megkaptuk az óbudai úttörőház egyik helyiségét, a modellre a festőnövendékek dobták össze a pénzt, én fizetség nélkül oktattam őket és naponta korrigáltam munkáikat, némelyiküknek sok esetben saját zsebemből fizettem az anyagköltséget. Nyaranként pályázati pénzből mívésztelepen voltunk, évente egyszer pedig kiállítást rendeztünk hotelekben, a Kossuth klubban, a Jazz Galériában, sőt egyszer a bécsi Collegium Hungaricumban is. Nyolc év után megnyugvással láttam, hogy tanítványaim megállják a helyüket, mindegyikük elindult a pályán. Tanítványaimat hozzásegítettem, hogy felvételt nyerjenek a főiskolára, egyiküket bejuttattam a bécsi Mívészeti Akadémiára. Nálam festeni megtanulhattak, de végzettséget nem igazolhattam senkinek.

IPM: Azért színt meg az iskola, mert elfogytak a növendékei?

Gy.L.: Nem egészen. Az óbudai illetékesek honorálhatták volna azt a nyolc évi munkát, amit náluk a kulturális élet területén végeztem, mondjuk egy könyvvel. Szégyentelenül kijelentem, hogy megsértődtem.

IPM: Van amire nagyon szívesen gondol vissza?

GY.L.: A legboldogabb év az életemben 1963. Volt a főiskolán egy külön mítermem, ösztöndíjam, ingyen kosztom és volt egy modellkeretem, amit szabadon költhettem. Csak gondtalanul festenem kellett. Ez volt az egyik leggyönyöríbb év az életemben. 1964-ben, mikor először külföldön jártam, Rómában találkoztam Amerigo Tottal, akivel egy életre szóló barátság alakult ki. Évekig leveleztünk, bár akkor ettől sokan óvtak engem.  A vele való találkozás hatására festettem meg Cosmopolis címí képemet. Londoni tartózkodásom idején hetente felhívott, nincs-e valamire szükségem, nekem pedig pont arra volt szükségem, hogy ezt tőlem ott valaki megkérdezze. 1967-ben, az első önálló kiállításom után (Mednyánszky-terem) az utcán megállítottak a szebbnél szebb lányok, és autogramot kértek tőlem. Ilyen ma már festőmívésszel nem történik meg. Budafoki kiállításomon (1968) a megnyitón élő jazz-zene szólt: Kovács Gyula, Berkes Balázs és Gonda Jancsi játszott és Kósa Zsuzsa énekelt. Az én generációm idejében a jazz nem pódium, hanem popmífaj volt, tehát mi erre táncoltunk.

A boogie és a swing korszakban én egész jól táncoltam, jó helyezéseim voltak, sokszor sokan álltak körülöttem. Az iskolai bálokon, a klubok rendezvényein mértük össze magunkat, és a legjobb helyezést mindig az érte el, aki körül a legtöbben álltak, mert az tudta kitalálni a legtöbb és legváltozatosabb figurát. &Oumltvenévesen a Mícsarnokban állítottam ki, ahol 47 ezren nézték meg a kiállításomat.  Amikor hatvanéves lettem, Szabó Györggyel közösen kiadtunk egy könyvet rólam. Nem lett tökéletes, mert nagyon kevés volt rá az idő, de úgy gondolom, jobb, ha valami hibásan megvan, mintha hibátlanul nincs. Négy részletben közel egy évet töltöttem az Amerikai Egyesült &Aacutellamokban, keresztül-kasul beutaztam. Bár mindenhova nem sikerült eljutnom, de megnéztem a világ legnagyobb Dali múzeumát St. Petersburgben, sétáltam New Orleansban, végigautóztam Los Angelesen, voltam San Franciscóban, New Yorkban, Las Vegasban, Washingtonban a Fehér Házban… és jártam Chicagóban, ahol mindaz összesírísödik, amitől Amerika – Amerika.

IPM: Nem bánt meg semmit.

GY.L.: Nem vagyok az a fajta. Ami megtörtént velem, az beletartozik az életembe. Se azt nem bántam meg, hogy kinn maradtam, se azt, hogy hazajöttem. Soha életemben semmit nem bántam meg, mert borzasztóan rossz dolognak tartom, ha az ember azon kesereg, ami már megtörtént vele. Peches vagyok vagy szerencsés? Nézőpont kérdése. Ahogy Karinthy mondta: a kérdés az, hogy mi jobb, egy fájós láb vagy egy míláb. Ez a felfogás segített át az élet nehézségein. Nincs olyan helyzet, aminél egy rosszabb ne lenne elképzelhető.  Számomra öröm, hogy képeim közül sok, melyeken az én ujjlenyomatom van, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába került. Ismét kedvenc írómat, Karinthy Frigyest idézve: „Hogy az emberiség élni akar e Földön, arra nincs annyi bizonyítékunk, mint arra, hogy nyomokat akar hagyni maga után”.             §

  • Gyémant László
    Budapesten született 1935. július 26-án. A képzőmívészeti gimnáziumban Viski Balás László volt a tanára, Szícs Páltól alkalmazott grafikát tanult.  A Képzőmívészeti Főiskolán (1957–1963) Pap Gyula és Hincz Gyula növendéke. 1968–1970: a zebegényi nyári akadémia alapító tagja és tanára. 1970 és 1972 között Londonban, 1972-től Bécsben élt, ezalatt 22 önálló kiállítást rendezett. 1982-ben hazatelepült. 1971-ben Londonban megszervezte a „Group Five” mívészeti csoportot. 1986-ban megalapította az Óbudai festőiskolát. 1986-tól a Tatabányai Nemzetközi Jazztábor közremíködője és tanára, 1997-ben az &Uacutej Gresham Kör Mívészcsoport alapító tagja. Saját technikája a gyémántográfia.

    Főbb mívei: Az életben maradottak karneválja (1963), Cosmopolis (1964), Az idő melléktermékei (1965), Blues in the night (1967), Nőnap (1979), KFT. (1989), Világtükör (1990), Chicago Blues sorozat (1999), Frank János portréja (1999), Parti fák Carmelben (2003) Mívei megtalálhatóak magyarországi és külföldi közgyíjteményekben: MNG, PIM, Sárospataki Könyvtár, István Király Múzeum, Városi Gyíjtemény (Bécs), Városi Múzeum (Wels), Holborn Library (London), Baukunst Galerie (Köln), Ludwig Gyíjtemény (Aachen) Díszlet- és jelmezterve: S. Beckett: Godotra várva (Bp., Mívész Színház –1994) Kitüntetései: A Magyar Köztársaság Kiskeresztje (1994)