Marokkó

Asilah, ez a kis óceán parti város kellemes átmenetet biztosít, hogy kiszakadjunk az európai kultúrkörből… bikinis arab lányok, focizó srácok, hangzavar és aranysárga homok, az óceán frissítő habjai adják meg az első marokkói nap élmény- és képanyagát.Ahol az Afrika-misztikum, az igazi arab mesevilág közepébe csöppen az utazó, az Marrakech. Kaftános, papucsos öregek, és sûrû bajszú, középkorú férfiak diskurálnak, iszogatják órákon át teájukat, kávéjukat az árnyat adó napernyők alatt. Ha valaki mindenféle vásárlási szándék nélkül indul útnak a marrakech-i bazárban, a végén biztosan rábeszélik valami mérhetetlenül fontos csecsebecsére, ha másra nem, legalább egy festett kecskebőr lámpára. Mert a szukban mindent lehet kapni. A szûk, eldugott sikátorok mélyén, kis mûhelyekben készülnek a jellegzetes keleti papucsok, a babusok, a különböző fafaragványok, a kaftánok, szőnyegek, kendők, vízipipák, réztálak, teáskannák. Érdemes felkeresni a berber patikát is, horkolásra, bőrpírra, hasogató fejfájásra keresve orvosságot…

A medina szívében
fekvő misztikus főtér, a Djemaa el Fna a maga kígyóbûvölőivel, népviseletbe öltözött vízárusaival, és agresszív hennafestőivel elsőre kicsit rémisztően hat, de aztán fogva tart és már nem is akar elengedni. Napközben a helyben facsart, friss és jéghideg narancslevet kínáló standok töltik be a tér nagy részét. Kis táblák jelzik a pultokat, és a mosolygó árusok újra és újra felhívják a standjukra az utazó figyelmét, hogy ha az ismét megszomjazik, könnyen rátaláljon.

A forró nap után frissítő élmény a tipikus arab fürdő, a hammam. Szakavatott kezek maréknyi elhalt bőrt dörzsölnek le rólunk, megmasszírozzák és összehajtogatják a végtagjainkat, majd a sarokba hajítják és hideg vízzel fellocsolják kifacsart testünket… De megfiatalodva vágunk neki a napnyugta után megelevenedő térnek. Mesemondók, jósok, mutatványosok csalogatják az érdeklődőket. Lacikonyhák sokasága váltja a narancsléárusokat, sebtében felállított asztalokon szolgálják fel a sütött kuszkuszt, taginét, csigát… Lehetetlen ellenállni a finom illatok, a látvány és a befogófiúk csábításának. Aki fél az utólagos gyomorbántalmaktól, vacsora után igyon egy korty jófajta pálinkát vagy más erősebb szeszes italt. A tejfölös szószban savanyított nyers paprikát azonban jobb elkerülni, mert az okozhat némi problémát, kivált, ha hosszú még az út Marokkóban…

Megerősödött gyomorral, és várakozással vegyes izgalommal vágunk neki a négynapos magas-atlaszi túránknak. Ez a táj a berberek hazája, magasba törő csúcsait tiszta időben Marrakech-ből is látni. Busszal, kisteherautóval és gyalogszerrel kerülünk egyre beljebb és feljebb, Észak-Afrika legmagasabb, de minden komolyabb felszerelés nélkül megmászható, négyezer méternél magasabb csúcsának közelébe.

Minden kopár, kietlen és porzik, s a hegyekből aláereszkedő, hideg vizû patak mentén zöldellő növényzetet leszámítva olyan, mintha a holdon járnánk. A kisteherautó Imlilig visz minket, ahonnan gyalogszerrel jutunk fel Aroumdig.

Másnap reggel öszvérekre
pakoljuk sátrainkat, a kétnapi élelmet és a felszerelést, majd útnak indulunk. Eleinte csak lassan, lassan emelkedik az út, ahogy az ösvény követi a völgyet, úgy kanyarodunk mi is. &Oumlszvérkaravánok érnek be minket, vagy ereszkednek alá, súlyos terheikkel, alattomos, véget érni nem akaró szerpentinek kanyargását követve. Mint mindenki más, magunk is Nelnterben verjük fel alaptáborunkat, ahonnan következő reggel indulunk a Djebel Toubkalra, a csúcsra. De mielőtt a nap a tábort körülvevő hegygerincek mögé ereszkedne, gyorsan elmegyünk egy közeli vízeséshez, frissítő, jeges zuhanyt venni, lemosva az út porát, serkentve vérkeringésünket. Az éjjel keveset alszunk, gyötri az embert a magasság és oxigénhiány miatti álmatlanság. Nem csoda, 3200 méter felett éjszakázunk.

Napfelkelte előtt vágunk neki a magasodó csúcsnak, csípős hidegben, álmosan. Az oxigén érezhetően kevesebb. Lassú, egyenletes dízeltempóban, meg-megállva, szuszogva, levegő után kapkodva haladunk egyre feljebb az omladékos sziklaösvényen. Félúton a nap is kibontakozik a hegyek árnyékából, egészen a csúcsig kísérve bennünket.
Odafenn, 4167 méter magasan eláll a lélegzetünk a látványtól. Körös-körül csipkézett hegyormok, gerincek, a távolban Marrakech sziluettje sejlik fel, alattunk, a távolban pedig következő úti célunk, a kősivatag nyújtózik.

Homokvárra hajított
madzagként tekereg át utunk a Magas-Atlaszon, majd a Tizi-n-tichka-hágón átbukva siklik le a kietlen kősivatagba. Nem messze, Quarzazate mellett található a filmekben oly gyakran feltûnő, agyagból vert erődítmény, az Aït-Benhaddou kasba. Ha itt-ott nem tûnne fel egy-egy fényképezőgépét kattogtató turista, akár a középkorban, a Gladiátor vagy a Názáreti Jézus-filmek díszletei között is érezhetné magát az utazó.
Erfoudot elhagyva, Mezrouga mellett pillantjuk meg a homoksivatagot. Pont olyan, mint azt otthon, egy karosszékben ülve elképzeli az ember. Homok, homok, homok. Sárgás, vöröses dûnék tornyosulnak egymáson. Szállást egy fogadó szélvédettnek tûnő oldalában verünk. Van ki gyalogszerrel, van ki teveháton merészkedik a közeli dûnék közé. Távolról homokvár méretûnek tûnnek, közelről hegynek… &Uacutegy tervezzük, egyikük tetején várjuk meg a naplementét. De a szél elfújja. Igazi homokviharba keveredünk. Elhomályosul a szürkülő látóhatár, szabad ruhadarabjainkat arcunk elé kötjük és csak a távolban pislákoló lámpákra próbálunk koncentrálni. Hol aláereszkedünk, hol felkaptatunk egy-egy nagyobb dûnére, s habár alig egy kilométerre vagyunk a fogadótól, sokáig bizonytalannak és elérhetetlenül messzinek tûnik…

Innen félezer kilométerre, északra fekszik Marokkó legrégibb városa, az ország vallási központja, a világ harmadik leglátogatottabb zarándokhelye, Fez. Medinája sokkal zavarosabb és kuszább a megszokottnál, a keskeny sikátorok néha hosszú alagutakká alakulnak, kanyar után kanyar, lépcsők fel és le, és már el is tévedtünk… De orrunkat követve könnyen rátalálunk a megannyi színben pompázó, festékkel teli agyagkádakkal zsúfolt térre, a messzi földön híres bőrcserzők mûhelyére, ahol évszázadok óta változatlan módszerekkel festik a bőröket. Egy üzlet teraszáról nyomon követjük az alattunk folyó kemény munka minden mozzanatát, odabent pedig hosszasan válogathatunk és alkudozhatunk a kabátok, papucsok, míves ülőpárnák között. Aztán vissza a forgatagba, ha netán eltévednénk, mindig akad néhány gyerkőc, aki egy-két dirham fejében kivezet a labirintusnak tûnő, önmagába záruló utcarendszerből.

Irány a Rif-hegység ölelésében fekvő, világoskékre festett falairól, hangulatos utcáiról, hívogató kávézóiról emlékezetes Chefchaouen. Marokkói utunk utolsó állomása. Az utazó itt mandulatejjel ízesített teát kortyolgathat és felidézi az elmúlt napokat, még vásárol egy picit, vízipipát szív, elmélázik. Megérte? Vagy nem? Most már mindegy, megtörtént.