Mérföldkövek az atlétikában

Az atlétika története során folyamatosan ostromolta az emberi teljesítőképesség végső határait. A jobb eredményekért folyó állandó harcban kulcsszerep jutott az új edzésmódszerek, mozgástechnikák és felszerelések után kutató sportolóknak és szakembereknek. Lássuk hát az atlétika leghíresebb és legnagyobb hatású vívmányait.A salakos pálya és
a szöges cipő diadala
A modern kori atlétika gyökerei az ókorig nyúlnak vissza, amelyek a görög városállamok klasszikus olimpiáin értek a hagyományos értelemben vett sporteseményekké. Mivel a versengések gerincét az atlétikai számok adták, a sportágat úgy tartják számon, mint a hellén tradíciók legújabb kori örökösét. A következő hosszú évszázadokban azonban az antik testkultúra a kor normái és felfogása miatt gyakorlatilag eltínt, csak elszigetelten és szigorúan megreformált keretek között élt tovább. Az atlétika új aranykora a XIX. században köszöntött be, és mint annyi más sportág esetében, a bölcső az urbanizált Nagy-Britannia volt. 1850-ben az oxfordi Exeter College-ben rendezték meg az első nyilvános atlétikai versenyt, ami után a sportág hihetetlen gyorsasággal terjedt el világszerte, megannyi új hívet szerezve magának. Az 1896-os olimpia versenyei, a gomba módra szaporodó klubok és a Nemzetközi Atlétikai Szövetség megalakulása mind-mind azt jelezték, hogy a sportág végleg nagykorúvá vált. Bár az atlétikában sokkal nagyobb szerepet játszik az emberi test mozgáskoordinációja és fizikai ereje, mint a technikai háttér, ez nem akadályozta meg a szakembereket abban, hogy folyamatosan merész újításokkal álljanak elő.

1867-től az addig elterjedt földes futópályákat felváltották a salakos borítású pályák, amelyek keményebbek voltak, így a versenyzők lába stabilabban és nagyobb erővel rugaszkodhatott el a talajról. 1871-ben megjelentek az első szöges cipők, ami valóságos forradalmat jelentett a gyermekéveit élő sportágban. A szöges cipő lehetővé tette a biztos talajfogást és elrugaszkodást, aminek haszna rögtön meg is mutatkozott az eredmények ugrásszerí javulásában. A következő évtizedekben a szöges cipőket a különböző szakágak követelményei szerint specializálták, amíg el nem érték azokat a formákat, amelyek a futó-, ugró- és dobószámok természetszeríleg eltérő kritériumainak megfeleltek. Az 1896-os első olimpia óriási jelentőséggel bírt a sportág történetében, hiszen a játékok legnagyobb sztárjai kétségkívül az atléták voltak.

Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a rendkívül rossz minőségí talaj és a szervezési hiányosságok miatt a versenyzők meg sem közelítették legjobb eredményeiket. A pozitív hatások mellett az athéni olimpia felszínre hozott egy komoly problémát is, az egységes versenyszabályzat hiányát. A szokásjog alapján az egyes számokban „uralkodó” nemzetek technikáját tekintették mérvadónak, amelyet a többi ország atlétái is a magukévá tettek. A diszkoszvetés a klasszikus hellén stílust gyakorló görögök felségterületének számított, ezért a hazai versenyzők és nézők joggal reménykedhettek az aranyérem megszerzésében. Az amerikai Robert Garrett azonban szakított a hagyományokkal, helyből és oldalról indított diszkoszvetésével megkaparintotta az első helyet. A „szentségtörő” újítás természetesen óriási felháborodást váltott ki, de a görögök nem tehettek semmit, mivel a szabályok nem tiltották az alternatív technikák használatát.

Globális szabályok,
hivatalos világcsúcsok
Az IAAF 1912-es megalakulása orvosolni látszott a kissé kaotikus állapotokat, hiszen a nemzeti szövetségek felett álló szervezet legfontosabb feladata éppen az volt, hogy végrehajtsa az atlétika globális szabályozását. Az eredmények átláthatóságát célozta az első hivatalos világcsúcslista, amelyen csak a szövetség által elfogadott rekordok szerepeltek. Az IAAF munkáját azonban több tényező is gátolta. A felszerelések és a mozgástechnikák gyorsan változtak, ami megnehezítette a szabályozási folyamatot. Ráadásul az I. világháború alaposan visszavetette a sportág fejlődését, amelynek tökéletes látlelete volt az 1920-as csonka olimpia. A háború vesztes országait – köztük Magyarországot – kizárták a játékokról, így nem csupán a gyenge színvonal, hanem a couberteni elvek első csúfos veresége miatt is hullámvölgyként tarthatjuk számon az antwerpeni olimpiát. A szíkös esztendők végére nem kellett sokáig várni, a japán és a fekete atléták megjelenése alaposan felkavarta az állóvizet. A szigetország sportolói hármasugrásban egyeduralkodónak számítottak, az amerikaiak színes bőrí kiválóságai pedig valósággal taroltak a futó- és ugrószámokban.

Az „újhullám” a berlini olimpián ért fel a csúcsra, ahol Naoto Tajima 16 méteres eredménnyel nyerte a hármasugrást, míg Jesse Owens öt olimpiai győzelmével a sportág egyik legnagyobb legendájává nőtte ki magát. 1928-tól a nők is indulhattak az olimpiák atlétikai versenyein, ami egyértelmíen jótékony hatással volt az atlétika nemzetközi megítélésére. A majd két évtizedes tündöklésnek a II. világháború vetett véget, méghozzá olyan pusztító erővel, hogy a sportág soha nem látott mélységekbe süllyedt. Világversenyekről persze a háború idején szó sem lehetett, így az anyagi források elapadtak, a technikai fejlesztések leálltak, az élvonallal együtt eltínt az utánpótlás is. Az 1948-as londoni olimpia versenyein szemmel látható volt a rombolás mértéke. Hosszú évek stagnálása után senki nem lepődhetett meg azon, hogy a nemzetközi színtéren kiemelkedőnek számító eredmény nem született és a technikai bázis sem rukkolt ki igazi szenzációval. Az is nyilvánvaló volt viszont, hogy egy ennyire népszerí és világszerte elterjedt sportág ki fogja heverni a háború csapásait.

Csodagerely, míanyagpálya, magasugrás
Az újjászületés gyorsasága és intenzitása még a legoptimistább becsléseket is felülmúlta, hiszen az 50-es évekre az atlétika máris visszanyerte a sportban elfoglalt vezető pozícióját, a versenyek nézettsége, megítélése és eredményei pedig minden addig elképzeltnél nagyobb lehetőségekre utaltak. Az 1952-es helsinki olimpia méreteiben és hangulatában ugyan nem idézte napjaink monumentális rendezvényeit, de a fejlődés tagadhatatlan volt.  A dobószámokban az 50-es évek valódi aranykornak számított. A beton és mígyanta borítású dobókörök, az eszközök folyamatos fejlesztése és a versenyzők technikai felkészültsége álomszerí eredményeket hozott.  A gerelyhajításban például valódi forradalom indult, amelyet az amerikai Held testvérpár indított el. A szám egyeduralkodói már a kezdetektől a finnek voltak, akik saját fejlesztésí felszerelésükkel és technikájukkal sorra aratták le a babérokat. Bud Held klasszis versenyző volt, aki először Finnországból beszerzett gerelyeket kezdett továbbfejleszteni. Később mérnök testvére, Dick Held is bekapcsolódott a munkába és az általuk bevezetett reformokat hamar siker koronázta. Bud Held 1953-ban már világcsúcsot állított fel a saját fejlesztésí gerellyel és több amerikai versenyzőtársa is sikerrel hasznosította a találmányt.

 A titok nyitja a súlypont áthelyezése volt. Az addig használt gerelyekkel ellentétben a Held-féle gerely nem bukott le meredeken, hanem hosszabb ívet bejárva ért földet, sokszor nem is fúródott a talajba. A rivális országok sportolói és vezetőinek közbenjárására az IAAF felkérte Heldéket, hogy tegyék mások számára is elérhetővé az új „csodagerelyt”, ők pedig engedtek a nyomásnak és megkezdődött az eszköz világméretí térhódítása. 1956-ban már európai versenyzők vitték sikerre a Held-gerelyt, ami éppen Bud Held világcsúcsának megjavítását jelentette. A fejlesztések persze nem álltak le. Dick Held az évtized vége felé egy alumínium gerellyel állt elő, ám az IAAF szabálymódosításai miatt változtatnia kellett az eredeti modellen. A szövetség amúgy is árgus szemekkel figyelte az egyre könnyebb és egyre messzebbre szálló gerelyeket, amelyek komoly veszélyforrást hordoztak magukban. A védőhálók bevezetése jelentős lépés volt, de korántsem jelentett megoldást. Nem véletlen, hogy 1955-ben egy szakember azt jósolta, hogy az „elkószált” gerelyek legalább két ember halálát okozzák majd 1957-ig. Az olimpiai bajnok Cy Young válasza nem volt éppen megnyugtató. „Miért 1957? Sokkal inkább 1956.”

A tokiói olimpián már egy veszélytelen, ám annál nagyobb horderejí újítás szolgáltatta a szenzációt. A pálya salakos talaját egy Neo-H-Clay elnevezésí míanyaggal kötötték meg, ami új dimenziókat nyitott a kutatók előtt. A következő lépésre mindössze két évig kellett várni, ekkor az Egyesült &Aacutellamokban felépült az első míanyag borítású pálya. A találmány óriási jelentőséggel bírt, mivel a míanyag borítás jobb tapadó képessége fantasztikus eredmények elérésével kecsegtetett. Az 1968-as mexikóvárosi olimpián azonban a világot nem holmi míanyag, hanem két hús-vér hős hozta lázba. Bob Beamon szinte felfoghatatlan világcsúccsal, 8.90 méterrel nyerte meg a távolugrás aranyérmét. A kor körülményei között futurisztikusnak ható rekordról mindent elmond, hogy csak 23 évvel később sikerült megdöntenie Mike Powellnek.

 A játékok másik sztárja a magasugrás nagy reformereként vonult be a sporttörténetbe. Dick Fosbury az általa alkalmazott – és napjainkig uralkodó – flop technikával átírta a magasugrás addig fennálló hagyományait. A merész újító veszélyes vizeken evezett, hiszen az IAAF sokáig húzta-halasztotta az új módszer elfogadását, ám a lenyígözött közvélemény reakciója láttán nem lehetett kérdéses a Fosbury flop létjogosultsága. Dick Fosbury az utolsó – 2.24 méteres – magasságig még csak nem is rontott, végül a harmadik kísérletre azt is vette. Ezzel nem csupán az aranyérmet nyerte meg, hanem új utat nyitott a magasugrásnak.

Maratoni kultusz:
a láb mindig kéznél van
Az 1970-es években az addig afféle mostohagyermekként kezelt maratoni futás kezdett egyre népszeríbbé válni. Az ókori Görögország idejébe visszanyúló gyökerek és az embertelen teljesítmény miatt mindenki elismerte ugyan a maratoni futókat, de nem tartoztak az atlétika kiemelt csillagai közé. A hosszú versenyek nem kötötték le a közönség figyelmét, ráadásul a tv megjelenéséig a versenyzők gyakorlatilag láthatatlanok voltak a nézők számára, így a táv nagy részének eseményeit sem tudták követni. Az egész világon – de főleg az Egyesült &Aacutellamokban – megjelenő egészséges életmód kultúrájának hatására viszont valóságos futóláz tört ki. A maratoni futás kezdetben csupán a mozgalom egyik, nem túl jelentős ága volt, de fokozatosan szerezte magának a híveket, mígnem önálló életre kelt. Ennek az aktív rajongói szemléletnek köszönhető, hogy a profi versenyzőknek megrendezett maratonikon kívül, vagy még inkább azokkal párhuzamosan az amatőrök körében is egyre elterjedtebb lett a maratoni futás, amely mára tömegméreteket öltött. A tradícióiról híres bostoni maraton mellett ma már szinte minden világvárosnak van hasonló rendezvénye, ahol a hivatásos versenyzők mellett tízezrek futják le a távot. Beszédes adat, hogy 1999-ben csak az Egyesült &Aacutellamokban 435 ezren teljesítették legalább egyszer a maratoni távot.

Az 1970-es években induló és a 80-as években tetőző futóőrület azonban nem csak az aktív rajongókra hatott, az atlétikában használt eszközök szélesebb piacon való értékesítése még nagyobb tábort vonzott, ami hatalmas és gyümölcsöző iparággá nőtte ki magát. Ezek közül természetesen kiemelkedik a sportcipők piaca, amely a sportszereket gyártó cégek első számú célpontjává vált. Az atlétikában – és persze más sportokban – használt speciális cipők többé nem az aktív versenyzők „munkaeszközei” voltak, hanem az utcai viselet divatos kellékei. A sportcipők divatja először egy-egy kisebb csoportra – például a hip-hop zene és a gördeszkások szubkultúrájára – volt jellemző, ám később kiterjedt szinte valamennyi társadalmi rétegre. A sportszergyártó cégek tömegével dobták piacra a cipőkülönlegességeket, a vásárlók pedig egytől egyig felvásárolták őket, mit sem törődve azzal, hogy a légtalpas, pumpás és más technikai vívmányokat felvonultató cipők csak a futópályán nélkülözhetetlenek, a hétköznapi életben tulajdonképpen funkciójukat vesztik.

A nagy cégek harcában a hivatásos sportolók továbbra is kulcsfigurák maradtak, hiszen győzelmeik révén a legfőbb reklámhordozókká váltak. A cipőkultuszt néha megzavarta egy-egy afrikai futó, aki mezítláb is győzedelmeskedni tudott, de az első sikerek után az ő lábukra is rákerült valamelyik világcég speciális darabja. Persze nemcsak a cégek és a versenyzők, hanem maga az atlétika is profitál az „cipőőrületből”, hiszen a hatalmas felvevő piac inspirálja és egyben finanszírozza is a fejlesztéseket. Telik rá, hiszen csupán az USA-ban évi 13 milliárd dollár bevételt produkál a sportcipő eladás.

A megtalált idő:
a másodperc tizezredei
Az intenzív kutatásoknak hála az időeredmények egyre javultak, ráadásul most már nem csak egy-egy atléta volt képes kiugró teljesítményre, így szinte minden számban öldöklő küzdelmet láthattak a nézők. A sírí mezőny hihetetlenül szoros csatái egyre inkább előtérbe helyeztek egy régi problémát, az eredmények gyors és megbízható mérését. A média kegyeiért folyó versengésben minden sportág megpróbálta kiiktatni azokat a tényezőket, amelyek lelassítják a versenyt, „döcögőssé” teszik a közvetítést. Az atlétikában rengeteg versenyszám van, azok folyamatosan és gyakran párhuzamosan futnak, ezért létkérdés lett, hogy a sportolókról és eredményeikről a lehető legtöbb információt a lehető legrövidebb időn belül megkapják a tv-nézők. A sprintszámok befutói számtalanszor okoztak bonyodalmakat, mivel
a hagyományos módszerrel – három bíró stopperrel a kezében – nehéz volt véget vetni a vitáknak. A 60-as években aztán megjelent a célfotó, amelyet ma már nagy teljesítményí videorendszerek készítenek, a másodperc tízezred részeire felbontva.

A kiugrások körüli hercehurcákat a startgépekbe épített érzékelőkkel kívánják megszüntetni. A metódus arra épül, hogy az emberi test nem képes egytized másodpercnél gyorsabban reagálni a startpisztoly hangjára, így ha a rendszer azt érzékeli, hogy egy versenyző talpa a megadott értéknél hamarabb hagyja el a startgépet, leállítja a futamot. Persze a módszer tökéletességét nem mindenki ismeri el. A 2003-as párizsi világbajnokságon a kiugró Jon Drummond „hisztériás rohamokkal” físzerezett fekvősztrájkot mutatott be, így tiltakozva a szerinte jogtalan kizárás ellen. A hosszabb távú futószámoknál az elektronikus berendezések abban segítenek, hogy a nézők könnyebben tudják követni a versenyek menetét. Az időmérő berendezések számolják a hátralévő körök számát, a körök legjobb és a finis időeredményeit, a maratoni számokban pedig tájékoztatnak az ellenőrző pontokon áthaladó atléták helyezéséről és eredményéről.

A rendszer rendkívül rövid időn belül eljuttatja ezeket az információkat a helyszínen szurkoló és a tévé előtt ülő nézőkhöz egyaránt. A dobó- és ugrószámokban használatos infraérzékelők által begyíjtött adatok egy on-line rendszer segítségével szinte azonnal megjelennek mind a stadion elektronikus kijelzőin, mind a televíziók képernyőjén.
Minden jel arra mutat tehát, hogy a sportág felkészülten várja a XXI. század kihívásait. Akadnak ugyan pesszimista jóslatok, amelyek az egyre inkább eluralkodó technokrácia, a túlzottan anyagias szemléletmód és a rendszeresen botrányt kavaró doppingügyek miatt sötéten látják a jövőt, de az atlétika töretlen népszerísége megcáfolja a kétkedők érveit. &Uacutegy tínik, a régi közhely végképp megfellebbezhetetlen igazsággá nemesül: a sportok királynőjének fejéről senki sem csenheti el a koronát.     §

  • Zsákutcák az atlétikában
    Akadtak szép számmal olyan esetek is, amikor a sportág vezetése határozott nemmel válaszolt a reformerek törekvéseire. A startgépek ősének számító rajttámla például csak 26 év várakoztatás után válthatta fel a térdelőrajtot. A finn Ponti által kifejlesztett „hosszabb erőközléses” súlylökés remek eredményekkel kecsegtetett, mégsem kapott zöld utat. Befellegzett a katapult cipőknek is, amelyek speciális kiképezésükkel talán forradalmat indíthattak volna el a magasugrásban, de az IAAF megtiltotta használatukat. Az üveg- és karbonszálas rudak is csak hosszas „jegelés” után kezdhették meg napjainkig tartó uralkodásukat.